Május 5-én, húsvét harmadik vasárnapján a Szentatya az egyik legnagyobb szófiai téren mutatott be misét, bulgáriai látogatása első napjának délutánján.

Ferenc pápa magyarra fordított homíliáját teljes egészében közöljük.

Kedves testvéreim, Krisztus feltámadt! Hrisztosz voszkresze!

Gyönyörű a köszöntés, amellyel országotokban a keresztények a feltámadt Krisztus örömét kívánják egymásnak ebben a húsvéti időszakban.

Az imént hallott egész jelenet (Jn 21,1-19), mely az evangéliumok végén található, abban segít, hogy fürödni tudjunk ebben az örömben. Az Úr arra hív, hogy „fertőzzünk meg” másokat ezzel az örömmel: három csodálatos valóságra emlékeztet bennünket, melyek tanítványi életünkhöz tartoznak: Isten hív, Isten meglep, Isten szeret.

Isten hív. Minden a galileai tó partján történik, ahol Jézus meghívta Pétert. Arra hívta, hogy hagyjon fel halász mesterségével, hogy emberek halászává váljon (vö. Lk 5,4–11). Most, az egész megtett út után, azután, hogy látta meghalni a Mestert, és feltámadásának meghirdetése ellenére, Péter visszatér korábbi életéhez: „Megyek halászni”, mondja. És a többi tanítvány sem marad el tőle: „Megyünk mi is veled” (Jn 21,3). Úgy tűnik, hogy visszafelé tesznek egy lépést; Péter újra kézbe veszi a hálókat, amelyekről lemondott Jézusért. A szenvedésnek, a csalódásnak, sőt az árulásnak a súlya a tanítványok szívéről nehezen elhengeríthető kővé vált; még sérültek voltak, a fájdalom és a bűn terhét hordozták, és a feltámadás jó híre nem vert gyökeret szívükben. Az Úr tudja, mennyire erősen megkísért bennünket, hogy visszatérjünk a korábbi dolgokhoz. Péter hálói, mint az egyiptomi hagymák, a múltba való vágyakozás kísértésének szimbólumai a Bibliában, annak jelképei, vissza akarunk kapni valamit abból, amit el akartunk hagyni. Amikor kudarcot, fájdalmat élünk át, sőt, amikor azt tapasztaljuk, hogy a dolgok nem úgy alakultak, ahogy reméltük, mindig alig észrevehető és veszélyes kísértésünk támad, hogy csüggedni kezdjünk és megadjuk magunkat. Ez a sírbolt lelkiállapota, amely csüggedtséggel von be mindent, ragaszkodunk egyfajta édeskés szomorúsághoz, amely molyként emészti fel mindent reményünket. Így ölt formát a legnagyobb fenyegetés, amely gyökeret ereszthet egy közösségben: az élet szürke pragmatizmusa, amelyben látszólag minden normálisan zajlik, valójában azonban a hit kiüresedik és jelentéktelenségbe süllyed (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 83).

De éppen ott, Péter kudarcában érkezik meg Jézus, elölről kezdi, türelmesen kimegy, hogy rátaláljon, és azt mondja neki: „Simon” (Jn 21,15): ez volt a neve az első meghíváskor. Az Úr nem vár eszményi helyzetekre vagy lelkiállapotokra, hanem megteremti azokat. Nem várja, hogy nehézségek, csalódások, bűnök vagy korlátok nélküli emberekkel találkozzon. Ő maga nézett szembe a bűnnel és a csalódással, hogy segíthessen minden élőnek és járni hívhassa. Testvérek, az Úr sosem fárad bele abba, hogy hívjon! Ő annak a szeretnek az ereje, amely felborított minden előzetes várakozást és képes újrakezdeni. Jézusban Isten mindig új lehetőséget igyekszik adni. Velünk is így tesz: mindennap hív, hogy újraéljük szeretettörténetünket vele, hogy újra alapot vessünk az újdonságban, aki ő. Minden reggel ott keres bennünket, ahol vagyunk, és „hív minket, hogy keljünk fel, hogy támadjunk fel az ő szavára, hogy tekintsünk fel, és higgyük el, hogy a Menny és nem a föld számára teremtettünk, az élet magasságai, és nem a halál alacsonyságai számára”, és arra hív, hogy ne keressük „az élőt a halottak között” (Homília húsvét vigíliáján, 2019. április 20.). Amikor befogadjuk őt, a legmagasabbra szállunk, legszebb jövőnket pedig nem mint lehetőséget, hanem mint valóságot öleljük magunkhoz. Amikor Jézus hívása irányítja életünket, szívünk újból megfiatalodik.

Isten meglep. Ő a meglepetések Ura, aki nemcsak meglepődni hív, hanem arra is, hogy meglepő dolgokat valósítsunk meg. Az Úr hív, és amikor a tanítványokra üres hálókkal talál, szokatlan dolgot javasol nekik: halásszanak nappal, ami meglehetősen furcsa dolog azon a tavon. Visszaadja bizakodásukat azáltal, hogy mozgásba hozza őket, újból arra ösztönzi őket, hogy kockáztassanak, ne gondolják, hogy bármit vagy főleg bárkit is elveszítettek volna. Ő a meglepetések Ura, aki feltöri a bezárkózás bénító bilincseit, bátorságot önt belénk, mely képes felülemelkedni a gyanún, a bizalmatlanságon és a félelmen, amely a „mindig is így volt” mögött rejtőzik. Isten meglep, amikor hív, és arra biztat, hogy ne csak a hálókat vessük ki, hanem saját magunkat is a történelem nyílt vizén, és hogy az életet, a többi embert és magunkat is az ő szemével nézzük, olyan szemmel, amely „a bűnben felemelendő gyermekeket lát, a halálban feltámasztandó testvéreket, a szomorúságban vigasztalandó szíveket. Ne félj hát! Az Úr szereti a te életedet, a konkrét életedet, akkor is, amikor te félsz szembenézni vele és kezedbe venni azt” (ugyanott).

Így érkezünk el a mai nap harmadik bizonyosságához. Isten hív, Isten meglep, mert Isten szeret. A szeretet az ő nyelvezete. Ezért kéri Pétertől és tőlünk, hogy mi is ugyanazt a nyelvet használjuk, amit ő: „Szeretsz?” Péter elfogadja a meghívást, és a Jézussal együtt töltött hosszú idő után megérti, hogy szeretni azt jelenti: felhagyunk azzal, hogy a középpontban legyünk. Most nem önmagából, hanem Jézusból indul ki: „Te mindent tudsz” (Jn 21,18), válaszolja. Elismeri, hogy törékeny, megérti, hogy nem tud előrehaladni úgy, ha csak a saját erejére hagyatkozik. Bizalmát az Úrba veti, az ő végig kitartó szeretetének erejébe. Ez a mi erőnk, amelyet mindennap meg kell újítanunk: az Úr szeret bennünket. A keresztény lét meghívás arra a bizalomra, hogy Isten szeretete nagyobb minden korlátnál vagy bűnnél. Az egyik legnagyobb fájdalom és akadály, melyet ma megtapasztalunk, nem annyira annak megértése, hogy Isten szeretet, hanem az, hogy odáig jutottunk, hogy úgy hirdetjük és tanúsítjuk őt, hogy sokak számára nem ez az ő neve. Isten szeretet, olyan szeretet, mely önmagát adja, hív és meglep.

Íme, ez tehát Isten csodája, aki életünkből műalkotást készít, ha engedjük, hogy az ő szeretete vezessen bennünket. Ezen az áldott földön a húsvét sok tanúja valósított meg csodálatos, egyszerű hittől és nagy szeretettől ihletett remekműveket. Életüket felajánlva az Úr élő jelei voltak, le tudták győzni bátorsággal a csüggedést, és keresztény választ adtak a felmerülő gondokra (vö. Christus vivit szinódus utáni apostoli buzdítás, 174). Ma arra kell néznünk és azt kell felfedeznünk, amit az Úr a múltban tett, hogy vele együtt a jövő felé lendüljünk, és tudatában kell lennünk annak, hogy sikerek és hibák között is mindig visszatér, hogy hívjon és a hálók kivetésére biztasson bennünket. Nektek is azt szeretném mondani, amit a fiataloknak mondtam a nemrég írt buzdításomban. Egy fiatal Egyház, egy fiatal személy – nem az életkoránál, hanem a Lélek erejénél fogva – arra hív, hogy tanúságot tegyünk Krisztus szeretetéről, egy olyan szeretetről, amely arra késztet és készít fel, hogy készek legyünk harcolni a közjóért, a szegények szolgáiként, a szeretet és a szolgálat forradalmának főszereplőiként, akik képesek ellenállni a fogyasztói és felszínes individualizmus betegességének. Szerelmesen Krisztusba, az evangélium élő tanúiként e város minden szegletében (vö. ugyanott, 174–175). Ne féljetek attól, hogy azok a szentek legyetek, akikre ennek a földnek szüksége van, ne féljetek attól az életszentségtől, amely nem veszi el erőtöket, nem veszi el életeteket vagy örömötöket, hanem épp ellenkezőleg, hogy elérjétek ti és elérjék e föld gyermekei azt, hogy azzá váljatok, akit megálmodott az Atya, amikor megteremtett benneteket (vö. Gaudete et exsultate apostoli buzdítás, 32).

Meghívottak, meglepettek és szeretetből elküldöttek!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír