December 21-én, a karácsony előtti utolsó általános kihallgatáson a szentatya ismét a keresztény reményről elmélkedett, mégpedig Jézus születésének várásával kapcsolta azt össze, és az otthoni kis betlehemünk melletti imádságos szemlélődésre biztatott. Katekézisét teljes terjedelmében közöljük.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Nemrég kezdtünk egy katekézissorozatot a remény témájáról, amely remekül illeszkedik az adventi időszakhoz. Izajás próféta vezetett eddig minket. Ma, néhány nappal karácsony előtt, kimondottan arról a pillanatról szeretnék elgondolkodni, amikor Isten Fiának megtestesülésével – úgymond – a remény belépett a világba.
Vannak mondatok, amelyekben Izajás megjövendölte a Messiás születését: „Íme, a szűz fogan, fiút szül, és Emmánuelnek fogják elnevezni” (Iz 7,14); és máshol: „Vessző kél majd Izáj törzsökéből, hajtás sarjad gyökeréből” (Iz 11,1). E mondatokon keresztül feltárul a karácsony értelme: azáltal, hogy emberré lesz, Isten teljesíti ígéretét, nem hagyja magára népét, olyannyira közel jön, hogy leveti istenségét. Ily módon Isten bebizonyítja hűségét, bevezeti új uralmát, amely új reményt ad az emberiségnek. Mire irányul ez az új remény? Az örök életre.
Amikor reményről beszélünk, gyakran olyasmire gondolunk, ami nincs az ember hatalmában, és nem látható. Az ugyanis, amit remélünk, meghaladja erőinket és képzeletünket. A megváltás elkezdésével azonban Krisztus születése másfajta reményről szól, egy hihető, látható és fogható reményről, ennek alapja ugyanis Istenben van. Ő belép a világba, és erőt ad ahhoz, hogy vele járjunk – Isten velünk jár Jézusban! –, és hogy vele járjunk az élet teljessége felé; megadja az erőt, hogy új módon éljük meg a jelent, még ha az nehéz is. Remélni a keresztény ember számára tehát azt a bizonyosságot jelenti, hogy Krisztussal együtt haladunk a ránk váró Atya felé. A remény sosem mozdulatlan, a remény mindig úton van, és haladásra késztet minket. Ez a remény, melyet a betlehemi gyermek ad nekünk, célt kínál nekünk, jó sorsot a jelenben, üdvösséget az emberiségnek, az irgalmas Istenre hagyatkozó ember boldogságát. Szent Pál ebben a mondatban foglalja össze mindezt: „Reményben nyertük el a megváltást” (Róm 8,24), vagyis e világon reményben járva váltatunk meg. Feltehetjük magunknak a kérdést, ki-ki magának: én reményben járok-e, vagy belső életem mozdulatlan, lezárt? Szívem egy bezárt fiók, vagy nyitott a reményre, amely lehetővé teszi számomra, hogy ne egyedül, hanem Jézussal haladjak előre?
Az advent idején a keresztények betlehemet állítanak fel otthonukban, követve az Assisi Szent Ferenchez kötődő hagyományt. A maga egyszerűségében a betlehem reményt áraszt, a benne szereplő összes alakot a reménynek ez a légköre veszi körül.
Mindenekelőtt nevezzük meg a helyet, ahol Jézus született: Betlehem. Júdea egyik kis települése, ahol ezer évvel korábban született Dávid, az Isten által Izrael királyának választott pásztorfiú. Betlehem nem a főváros, s épp ezért kedves az isteni Gondviselés számára, aki szeret a kicsinyeken és alázatosakon keresztül cselekedni. Ott születik meg a várva várt „Dávid fia”, Jézus, akiben Isten reménye és az ember reménye összetalálkozik.
Aztán nézzük Máriát, a reménység anyját. Igenjével megnyitotta Isten előtt világunk kapuját: kislány-szíve tele volt reménnyel, és a hit vezette; és így Isten kiválasztotta őt, ő pedig hitt Isten szavának. Kilenc hónapon át az új és örök szövetség frigyládája volt, a barlangban pedig szemléli a gyermeket, és felismeri benne Isten szeretetét, aki eljön, hogy megmentse népét és az egész emberiséget. Mária mellett ott áll József, Jessze és Dávid leszármazottja. Ő is hitt az angyal szavának, és a jászolban fekvő Jézust nézve arról gondolkodik, hogy ez a gyermek a Szentlélektől van, és maga Isten rendelte el, hogy majd így, Jézusnak nevezze el őt. Ebben a névben van remény minden ember számára, mert ez által az asszonytól született fiú által menti meg Isten az emberiséget a haláltól és a bűntől. Ezért fontos, hogy nézzük a betlehemet!
A betlehemben ott vannak a pásztorok is, akik az alázatos és szegény embereket képviselik, akik várták a Messiást, „Izrael vigaszát” (Lk 2,25) és „Jeruzsálem megváltását” (Lk 2,38). Abban a gyermekben meglátják az ígéretek beteljesedését, és remélik, hogy Isten üdvössége végre mindannyiukhoz elérkezik. Aki saját, biztonságot – főleg anyagi biztonságot – nyújtó eszközeiben bízik, az nem Istentől várja az üdvösséget. Ezt jól jegyezzük meg: a mi biztonságot nyújtó dolgaink nem mentenek meg minket; az egyetlen biztonságos dolog, amely megment minket: a remény Istenben. Azért ment meg, mert erős, és arra késztet, hogy haladjunk előre az életben, örömmel, azzal a vággyal, hogy jót tegyünk, azzal a vággyal, hogy örökre boldogok legyünk. A kicsinyek, a pásztorok viszont bíznak Istenben, remélnek benne, és örvendeznek, amikor felismerik abban a gyermekben az angyalok által mondott jelet (vö. Lk 2,12).
Az angyalok kórusa hirdeti meg ugyanis a magasból azt a nagy tervet, amelyet ez a gyermek megvalósít: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség az embereknek, akiket szeret” (Lk 2,14). A keresztény remény a dicsőítő imában és az Istennek való hálaadásban fejeződik ki, Isten ugyanis megkezdte szeretetet, igazságosságot és békét hozó királyi uralmát.
Kedves testvéreim, ezekben a napokban a betlehem szemlélésével készüljünk karácsonyra! Akkor lesz az igazán ünnep számunkra, ha befogadjuk Jézust, a reménység magvát, akit Isten egyéni és közösségi történelmünk barázdájába helyez. Minden igen, amelyet az érkező Jézusra kimondunk, a remény rügyfakadása. Bízzunk ebben a rügyfakadásban, ebben az igenben: „Igen, Jézus, te meg tudsz menteni engem, te üdvözíteni tudsz engem!”
Reménnyel teljes, boldog karácsonyt kívánok mindenkinek!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Forrás: Vatikáni Sajtóközpont
Fotó: Avvenire.it
Magyar Kurír
Kommentáld!