Szeptember 6-án délelőtt Ferenc pápa több mint 40 ezer ember előtt mutatott be szentmisét a délkelet-afrikai ország fővárosa, Maputo perifériáján található Zimpeto Stadionban. Mozambiknak joga van a békéhez – buzdította a híveket a Szentatya, és figyelmeztetett: a bosszú nem lehet a jövő, a béke útja, csak a szeretet, az irgalom és a jóság.

hirdetés

Ferenc pápa teljes szentbeszédének fordítását közreadjuk.

Kedves Testvéreim!

Azt a szakaszt hallgattuk meg Lukács evangéliumából, amit a „síkságon elmondott beszédnek” is neveznek. Miután Jézus kiválasztotta tanítványait és elmondta a boldogmondásokat, hozzáteszi: „Nektek, akik hallgattok, ezt mondom: Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót gyűlölőitekkel”. (Lk 6,27) Szavai hozzánk is szólnak, akik ma hallgatjuk ebben a stadionban.

Világosan, egyszerűen és határozottan beszél, kijelöl egy ösvényt, egy szűk utat, amelyen bizonyos erények birtokában lehet járni. Mert Jézus nem egy idealista, aki nem vesz tudomást a valóságról; a konkrét, valódi ellenségről beszél, akit a korábbi boldogmondásban jellemzett (6,22): aki gyűlöl minket, aki kizár a köreiből, megrágalmaz és nevünket, mint szégyenletes dolgot, megveti.

Sokan közületek maguk is tudnának mesélni az erőszakról, a gyűlöletről, a viszályról; néhányan saját bőrükön tapasztalták; másoknak az ismerőseivel történt, akik már nincsenek köztünk; mások pedig attól félnek, hogy a múlt sebei megismétlődnek, és lesznek, akik igyekeznek eltörölni a béke eddig megtett útját, mint Cabo Delgadóban.

Jézus nem egy elvont, éteri vagy elméleti szeretetre hív minket, amelyet íróasztal mellett dolgoztak ki, hogy beszédet tartsanak róla.

Azt az utat állítja elénk, amelyen ő maga járt elsőként, azt az utat, amelyen járva szerette azokat, akik elárulták, igazságtalanul elítélték és azokat, akik később megölték.

Nehéz kiengesztelődésről beszélni, amikor még nyitva vannak a sok éven át tartó viszályok okozta sebek, nehéz úgy meghívni másokat, hogy tegyenek egy lépést a megbocsátás felé, hogy közben ne hagyjuk figyelmen kívül a szenvedésüket és ne kérjük, hogy töröljék el az emlékeiket vagy az eszményeiket (vö. Evangelii gaudium 100). Mindennek ellenére Jézus Krisztus arra hív, hogy szeressünk és jót tegyünk. És ez sokkal több annál, mint hogy nem veszünk tudomást arról az emberről, aki bántott minket, vagy hogy úgy intézzük, hogy életünk útjai ne keresztezzék egymást; olyan küldetés ez, amely aktív, érdek nélküli és különleges jóindulatot kér azok iránt, akik megsebeztek minket. Jézus azonban nem áll meg itt: azt is kéri, hogy mondjunk áldást rájuk és imádkozzunk értük, vagyis hogy amikor róluk beszélünk, a beszédünkből jó és élet fakadjon, ne pedig halál, ne bántásból vagy bosszúból ejtsük ki a nevüket, hanem hogy új kapcsolatot kezdjünk velük, ami a békéhez vezet. Magas a mérce, amelyet a Mester elénk állít!

Ezzel a meghívással Jézus, aki egyáltalán nem egy konok önkínzó, örökre véget akar vetni annak a bevett – régi és mai – gyakorlatnak, hogy valaki egyszerre keresztény, és a szemet szemért, fogat fogért elve szerint él. Nem lehet jövőt tervezni, nemzetet, társadalmat építeni az erőszak „igazságosságára” építve. Nem követhetem Jézust, ha közben más rend szerint élek, más rendet pártolok: „szemet szemért, fogat fogért”.

Egyetlen családnak, egyetlen szomszédságnak, egyetlen etnikumnak, még inkább egyetlen országnak sincs jövője, ha a bosszú és a gyűlölet a motorja, ami egyesíti, egybegyűjti és elfedi a különbözőségeket. Nem egyezhetünk meg, nem egyesülhetünk azért, hogy bosszút álljunk, hogy azt tegyük a velünk erőszakot gyakorlókkal, amit ők tettek velünk, hogy azt tervezgessük, milyen alkalmaink adódnak arra, hogy látszólag törvényes keretek között bosszút álljunk. „A fegyverek és az erőszakos elnyomás a megoldások helyett újabb és még rosszabb konfliktusokat eredményeznek.” (u.o. 60) Az erőszak „igazságossága” mindig egy végtelen spirál, és nagyon nagy ára van. Van egy másik lehetséges út, mert alapvetően fontos, hogy ne feledjük: a népeinknek joga van a békéhez. Nektek jogotok van a békéhez.

Hogy a meghívása még inkább konkrét és a hétköznapokban alkalmazható legyen, Jézus egy mindenki számára elérhető, elsődleges aranyszabályt állít elénk – „Úgy bánjatok az emberekkel, ahogy akarjátok, hogy veletek is bánjanak” (Lk 6,31) –, és segít nekünk megérteni, mi a legfontosabb ebben a kölcsönösségen alapuló magatartásban: szeretni, segíteni egymást, és úgy adni, hogy semmit nem várunk cserébe.

Szeretni egymást, mondja nekünk Jézus. Pál ezt úgy fogalmazza meg: „öltsétek magatokra az irgalmasságot, a jóságot”. (Kol 3,12) A világ nem vett tudomást az irgalmasság, az együttérzés erényéről – és ma sem ismeri –, amikor fogyatékkal élő és idős embereket gyilkolt meg, hagyott magára, sebesülteket és betegeket ölt meg, az állatoknak okozott szenvedésen szórakozott. Ugyanakkor nem gyakorolta a jóságot, a kedvességet, ami arra ösztönzi az embert, hogy szívén viselje felebarátja javát, mint a sajátját.

Túllépni a megosztottság és az erőszak idején nem csak azt jelenti, hogy kiengesztelődési- vagy békeegyezményt kötünk, a béke alatt a konfliktusok hiányát értve, hanem mindannyiunk számára mindennapi elkötelezettséget jelent, hogy figyelmesen és tettre készen tekintsünk körül, és azzal az irgalmassággal és jósággal bánjunk másokkal, amivel szeretnénk, hogy velünk bánjanak;

legyünk irgalmasak és jók különösen azokkal, akiket helyzetükből adódóan könnyen elutasítanak, kirekesztenek. Ez nem a gyengék, hanem az erősek viselkedése, olyan emberek viselkedése, akik megértették, hogy nem kell másokkal rosszul bánni, másokat befeketíteni vagy elnyomni ahhoz, hogy fontosnak érezzék magukat.

Sőt, éppen ellenkezőleg. Ez a viselkedésmód prófétai erő, amit maga Jézus Krisztus tanított, amikor azonosította magát velük (vö. Mt 25,35–45) és megmutatta nekünk, hogy a helyes út a szolgálat útja.

Mozambik területe nagyon gazdag természeti és kulturális kincsekben, de paradox módon a népesség hihetetlenül nagy része él a szegénységi küszöb alatt. És olykor kiderül, mögöttes érdekeket szolgálnak azok, akik azzal az állítólagos szándékkal közelítenek hozzájuk, hogy segítsenek. Szomorú dolog, amikor ugyanarról a földről származó testvérekkel történik meg ez, akik hagyják magukat megvesztegetni; nagyon veszélyes dolog elfogadni, hogy ezt az árat kell fizetni a külső segítségért.

„Köztetek azonban ne így legyen” (Mt 20,26). Ezekkel a szavakkal Jézus arra ösztönöz, hogy legyünk egy másik életstílus képviselői, az országának előmozdítói: itt és most, az öröm és a remény, a béke és a kiengesztelődés magvai. A Szentlélek nem azért jön, hogy mindent elsöprő aktivizmust ébresszen, hanem mindenekelőtt azért, hogy felébressze a figyelmet a többiek iránt, hogy testvérként ismerjük el és értékeljünk a másikat, egészen odáig, hogy azt érezzük, élete és fájdalma a mi életünk és fájdalmunk. Ez a legjobb mérőeszköz, amelynek segítségével felismerünk mindenfajta ideológiát, amely politikai vagy személyes céljaira manipulálni akarja a szegényeket és az igazságtalan helyzeteket (vö. Evangelii gaudium 199). Csak így lehetünk a béke és a kiengesztelődés magvai és eszközei, bárhol is vagyunk.

Azt akarjuk, hogy a béke uralkodjon a szívünkben és népünk szívverésében. Békés jövőt akarunk. Azt akarjuk, hogy „Krisztus békéje töltse be szíveteket” (vö. Kol 3,15), ahogyan Pál levele mondja. Ő egy olyan igét használ, ami a sport világából származik, és ami a bíróra utal, aki eldönti a vitás kérdéseket: „Krisztus békéje legyen a bíró a szívetekben”. Ha Krisztus békéje a bíró a szívünkben, akkor az érzelmek harca közepette, amikor két ellentétes érzés között bizonytalankodunk, „játsszuk Krisztus játékát”: Krisztus döntése megtart minket a szeretet útján, az irgalmasság ösvényén, a szegények melletti döntésben, a természet megóvásában. A béke útján. Ha Jézus lesz a bírója a szívünkben egymásnak ellentmondó érzéseknek, az országunkat érintő összetett döntéseknek, akkor Mozambik biztosítja magának a békés jövőt; akkor országotok hálásan, teljes szívéből énekelhet az Úrnak zsoltárt, himnuszt és szent énekeket (vö. Kol 3,16).

Fordította: Thullner Zsuzsanna

Fotó: Vatican.va

Magyar Kurír