A vigasztalás Isten ajándéka és szolgálat mások iránt: megtapasztalásához nyitott szívre van szükség, a lélekben szegények szívére, s nem az igaztalanok zárt szívére – ezt az üzenetet bízta a hívekre Ferenc pápa homíliájában a Szent Márta-ház kápolnájában bemutatott szentmisén június 12-én.

A Korintusiaknak írt második levélben (2Kor 1,1–7) Szent Pál apostol az isteni vigasztalásról beszél. A mindössze tizenkilenc soros szakasz nyolc ízben említi a vigasztalást – emlékeztetett a szentatya. A szentlecke alapján megragadta az alkalmat, hogy kifejtse, mit jelent a vigasz, amelyre Szent Pál utal.

A vigasztalás nem lehet autonóm. A vigasztalás lelki tapasztalat, ezért mindig szükség van egy külső elemre, hogy teljes legyen: senki nem tudja önmagát megvigasztalni, senki. Aki megpróbálja, az amikor tükörbe néz, önnön tükörképét látva igyekszik kozmetikázni magát; zárt dolgokkal vigasztalódik, amelyek nem hagyják növekedni, és az énközpontúság narcisztikus levegőjét szívja be. Ez a manipulált vigasztalás nem enged fejlődni. Nem is vigasztalás, mert zárt, hiányzik belőle a külső elem – magyarázta a pápa.

Az evangéliumban sok ilyen emberrel találkozunk: ott vannak például az önelégült írástudók vagy a dúsgazdag, aki lakomáról lakomára él, és azt hiszi, hogy így vigasztalja magát. De a legjobb példa a farizeus, aki az oltár előtt így imádkozik: „Köszönöm, hogy nem olyan vagyok, mint a többiek.” Ez az ember a tükörbe nézett, és az ideológiák által kozmetikázott önmagát látta, így adott hálát az Úrnak. Jézus megmutatja nekünk a lehetőséget, hogy élhetünk úgy, mint ezek az emberek, akik soha nem jutnak el a teljességre, legfeljebb a felfuvalkodottsághoz, az önteltséghez.

A vigasztalás akkor lesz igazi, hogy ha belép egy külső tényező. Először is kapnunk kell a vigasztalást, mert azt Isten adja mint ajándékot. Másodszor: az igazi vigasztalás megérlel egy másik külső tényezőt, vagyis hogy megtanulunk másokat is vigasztalni. A vigasz a kapott ajándéktól az adott szolgálatig tartó átmenet – fogalmazott homíliájában a szentatya. Az igazi vigasztalásnak megvan ez a kettős külső jellege: ajándék és szolgálat. És ha én hagyom működni az Úr vigasztalását mint ajándékot, az azért van, mert rászorulok a vigaszra. Rászoruló vagyok – ahhoz, hogy vigaszt nyerjek, előbb föl kell ismernem, hogy rászorulok. Csak így jön el az Úr, ad vigaszt, és adja meg a küldetést, hogy másokat vigasztaljunk. Nem könnyű nyitva tartani a szívünket az ajándék befogadására és a szolgálat elvégzésére e két külső tényező előtt, melyek lehetővé teszik a vigasztalást.

Nyitott szívre van tehát szükség, és ehhez boldog szív kell. A mai evangéliumi szakasz (Mt 5,1–12) mondja ki azt, hogy kik a boldogok. Boldogok a szegények, akiknek a szíve a lelki szegénység hozzáállásával nyílik meg. Azok, akik tudnak sírni, a szelídek, az alázatos szívűek. Az igazságra szomjazók, akik az igazságosságért küzdenek. Az irgalmasok, akik képesek irgalmat érezni mások iránt. Boldogok a tiszta szívűek, a békességszerzők és akiket az igazságért üldöznek, az igazságosság szeretetéért. Így megnyílik a szívük, és az Úr belép a vigasztalás ajándékával és a mások vigasztalásának küldetésével.

Ezzel szemben ott vannak a zárt szívűek, akik lélekben gazdagnak, elégnek érzik magukat. Akiknek nem kell sírniuk, mert igaznak érzik magukat. Az erőszakosak, akik nem tudják, mi a szelídség; az igazságtalanok, akik igazságtalanságokat követnek el; az irgalmat nem ismerők, akiknek soha nem kell megbocsátaniuk, mert nem érzik szükségét annak, hogy nekik megbocsássanak. Ott vannak a szennyes szívűek, a viszálykodók, akik nem békét szereznek, és azok, akiket soha nem kritizálnak vagy üldöznek, mert őket nem érdeklik a másokkal szembeni igazságtalanságok – ezeknek az embereknek zárva van a szívük: nem boldogok, mert nem léphet be rajta a vigasz ajándéka, hogy aztán másoknak továbbadják.

Ferenc pápa végül azt kérte a hívektől, hogy tegyék föl maguknak a kérdést: milyen a szívük? Nyitott? Képes kérni a vigasztalás ajándékát, hogy azt továbbadják másoknak mint az Úr adományát? Napközben térjünk vissza ezekhez a gondolatokhoz, és adjunk hálát az Úrnak, amiért mindig igyekszik megvigasztalni minket. Csak annyit kér, hogy hagyjuk legalább egy kicsit nyitva szívünk ajtaját, így aztán majd ő megoldja, hogy belépjen rajta.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: News.va