December 28-án délelőtt a szentatya Ábrahám alakját idézte fel a hitről és reményről szóló elmélkedésében az általános kihallgatáson. Katekézisét teljes terjedelmében közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Szent Pál a Rómaiaknak írt levelében felidézi Ábrahám kimagasló alakját, hogy megmutassa nekünk a hit és a remény útját. Azt írja róla az apostol: „Hitt, szilárdan a reményben minden remény ellenére, és így sok nép atyja lett” (Róm 4,18). „Szilárdan a reményben minden remény ellenére” – erős ez a megfogalmazás: akkor remélek, amikor nincs remény. Ilyen volt atyánk, Ábrahám. Szent Pál arra a hitre utal, amellyel Ábrahám hitt Isten szavának, aki gyermeket ígért neki. Ez valóban „minden remény ellenére” történő bizakodás volt, annyira valószínűtlennek tűnt, amit az Úr mondott neki, hiszen öreg volt – idestova száz éves –, a felesége pedig meddő. Nem sikerült gyermeket fogannia! De Isten azt mondta neki, hogy fog, Ábrahám pedig hitt neki. Emberi remény már nem volt, mert öreg volt, a felesége pedig meddő: ő azonban hitt!

Ebbe az ígéretbe vetett bizalommal Ábrahám útra kelt, elfogadta, hogy elhagyja földjét, és idegenné váljék, remélt ebben a „lehetetlen” gyermekben, akit Istennek kellett neki adnia annak ellenére, hogy Sára méhe foganásra már képtelen volt. Ábrahám hisz, hite megnyílik egy látszólag értelmetlen reményre. Hite az a képesség, amely túllát az emberi okoskodásokon, a világ bölcsességén és okosságán, túl azon, ami megszokott, amit a józan belátás diktál, és hisz a lehetetlenben. A remény új távlatokat nyit, képessé tesz arról álmodni, amit még elképzelni sem lehet. A remény segít belépni a bizonytalan jövő sötétjébe, hogy a világosságban járjunk. Gyönyörű erény a remény, rengeteg erőt ad nekünk, hogy előre tudjunk haladni az életben!

Ez az út azonban nehéz. Egyszer csak elérkezik Ábrahám életében is a válság, az elcsüggedés. Bízott, elhagyta otthonát, földjét, barátait… mindent. Útnak indult, elérkezett arra a földre, amelyet az Úr mutatott neki, az idő meg csak telt: abban a korban ilyen nagy utat megtenni, nem lehetett olyan rövid idő alatt, mint manapság, repülőgépen, pár óra alatt, akkor hónapok, évek kellettek. Az idő telik, de a gyermek csak nem születik, Sára méhe zárva marad, meddően.

És Ábrahám, nem mondom, hogy elveszíti a türelmét, de panaszkodik az Úrnak. Ezt is eltanulhatjuk atyánktól, Ábrahámtól: panaszkodni az Úrnak – ez is egy imamód. Amikor gyóntatok, időnként hallom a gyónóktól: „Panaszkodtam az Úrnak…” [Én pedig azt válaszlom:] „Nem baj, panaszkodj csak, ő Apa!” Ez is egy imaforma: panaszkodj csak az Úrnak! Ez jó! Ábrahám így panaszkodik az Úrnak: „»Uram, Istenem, […] gyermek nélkül megyek el, és házam örököse a damaszkuszi Eliézer lesz« (Eliézer volt az, aki mindent irányított). Ábrám így folytatta: »Nézd, nem adtál nekem utódot, így szolgám lesz az örökösöm.« Az Úr szava ezt mondta neki: »Nem az lesz az örökösöd, hanem az lesz örökösöd, aki testedből származik.« Aztán kivezette, és ezt mondta neki: »Nézz fel az égre, és számold meg a csillagokat, ha meg tudod számolni!« Majd hozzáfűzte: »Ennyi utódod lesz.« És Ábrám ismét hitt az Úrnak, ő pedig beszámította neki megigazulásul” (Ter 15,2–6).



A jelenet éjszaka játszódik, kívül sötét van, de Ábrahám szívében is ott a csalódás, a reményvesztettség sötétsége, a lehetetlenben való reménykedés nehézségéé. A pátriárka már túlságosan is előrehaladott korban van, úgy tűnik, nincs több idő gyermekre, és helyette egy szolga örököl mindent.

Ábrahám az Úrhoz beszél, de Isten, még ha ott van is, és beszél hozzá, olyan, mintha eltávolodott volna, mintha nem tartotta volna be a szavát. Ábrahám egyedül érzi magát, öreg és megfáradt, a halál küszöbén. Hogyan bízzon tovább?

Mindazonáltal már ez a panaszkodás a hit egyik formája, imádság! Ábrahám mindennek ellenére továbbra is hisz Istenben, hiszi, hogy történhet még valami. Különben miért vonná kérdőre az Urat, mi értelme lenne panaszkodni neki, emlékeztetni ígéreteire? A hit nem pusztán csend, mely mindent elfogad ellenvetés nélkül, a remény nem olyan bizonyosság, amely megóv a kételytől és az összezavarodástól, hanem a remény nagyon sokszor sötétség, de amelyben ott pislákol a remény, mely továbblökdös téged. A hit Istennel való hadakozás is: kimutatni előtte keserűségünket, „jámbor” színlelés nélkül. [Mondhatja valaki:] „Haragudtam Istenre, és ezt meg ezt mondtam neki…” [Én erre azt mondom:] „De ő apa, ő megértett téged: menj békével!” Ilyen bátraknak kell lennünk! Ez a remény! A reményhez az is hozzátartozik, hogy nem félünk nevükön nevezni a dolgokat, és elfogadjuk a valóság ellentmondásosságát.

Ábrahám tehát hittel Istenhez fordul, és segítségét kéri, hogy tovább tudjon remélni. Milyen érdekes: nem gyermeket kér, hanem azt kéri: „Segíts, hogy tovább tudjak remélni!” Azért imádkozik, hogy legyen reménye. Az Úr pedig válaszképpen nyomatékosítja valószínűtlen ígéretét: nem egy szolga lesz az örökös, hanem egy Ábrahám által nemzett, tőle születő gyermek. Isten részéről semmi sem változott. Ő továbbra is azt hangsúlyozza, amit egyszer már kijelentett, és nem ad kapaszkodót Ábrahámnak, hogy ő bebiztosítva érezze magát. Egyetlen biztosítéka az, hogy bízik az Úr szavában, és nem hagy fel a reménnyel.

És a jel, amelyet Isten Ábrahámnak ad, az a kérés, hogy továbbra is higgyen és reméljen: „Nézz fel az égre, és számold meg a csillagokat […]! Ennyi utódod lesz” (Ter 15,5). Még egyszer ígéret, még egyszer valami jövőben várandó hangzik el. Isten kivezeti Ábrahámot a sátorból, voltaképpen a maga szűk látóköréből, és megmutatja neki a csillagokat. Ahhoz, hogy higgyen, tudnia kell a hit szemével látni: azok csak csillagok, melyeket mindenki láthat, de Ábrahám számára Isten hűségének jelévé kell válniuk.

Ez a hit. Ez a reménynek az az útja, amelyet mindannyiunknak végig kell járnia. Ha már nekünk is csak az az egyetlen lehetőségünk maradt, hogy a csillagokra nézzünk, akkor eljött az idő, hogy bízzunk Istenben! Nincs ennél szebb dolog! A remény nem csal meg! Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatikáni Rádió spanyol nyelvű szerkesztősége

Magyar Kurír