Január 18-án a szentatya Jónás próféta alakját felhasználva a remény és az imádság közötti kapcsolatról elmélkedett a délelőtti általános kihallgatáson. A jelenlévők köszöntésekor többször is kérte, hogy imádkozzunk a keresztények egységéért. Katekézisét teljes terjedelmében közöljük.
A Szentírásban Izrael prófétái közül kiemelkedik egy kissé furcsa alak, egy olyan próféta, aki megpróbál elbújni az Úr hívása elől, nem hajlandó Isten megmentő tervének szolgálatába állni. Jónás prófétáról van szó, akinek történetét egy csupán négy fejezetből álló könyvecske meséli el: egyfajta példabeszéd ez, amely fontos tanítást tartalmaz, a megbocsátó Isten irgalmasságáról tanít.
Jónás egy „kifelé haladó” próféta, de menekülésben lévő próféta is! Kifelé haladó próféta, akit Isten a „perifériára” küld, Ninivébe, hogy megtérítse annak a nagyvárosnak a lakosait. Ninive azonban egy izraelita számára, mint amilyen Jónás, fenyegetést jelentett, ellenségest területnek számított, amely magát Jeruzsálemet veszélyeztette, s ezért inkább el kellett volna pusztítani, pláne nem megmenteni. Ezért amikor Isten elküldi Jónást prédikálni abba a városba, a próféta, mivel ismeri az Úr jóságát és megbocsátó szándékát, próbál kibújni a feladat alól, és menekülni kezd.
Menekülése során a próféta pogányokkal kerül kapcsolatba, annak a hajónak a matrózaival, amelyre felszállt, hogy messzire kerüljön Istentől és küldetésétől. Messzire menekül, hiszen Ninive a mostani Irak térségében volt, ő pedig Spanyolország felé veszi az irányt, vagyis komolyan menekül. És éppen ezeknek az embereknek a magatartása az, ahogyan később Ninive lakosaié, ami alkalmat ad arra, hogy ma egy kicsit elgondolkodjunk a reményről, mely a veszéllyel és halállal szemközt imádságban fejeződik ki.
A tengeren való áthajózás során ugyanis hatalmas vihar támad, Jónás pedig lesétál a hajó rakterébe, s ott álomba merül. A matrózok viszont, mivel látják vesztüket, „mindegyik imádkozni kezdett saját istenéhez”: pogányok voltak (Jón 1,5). A hajóskapitány felrázza Jónást: „Hogyhogy alszol? Kelj fel, és imádkozz Istenedhez! Talán megemlékezik rólunk Isten, és nem kell elvesznünk!” (Jón 1,6). Ezeknek a „pogányoknak” a reakciója a megfelelő reakció a halállal, a veszéllyel szemközt; mert az ember az ilyen helyzetben teljesen megtapasztalja kiszolgáltatottságát és megmentésre szorultságát. A haláltól való ösztönös rémület feltárja annak szükségességét, hogy reméljünk az élet Istenében. „Talán megemlékezik rólunk Isten, és nem kell elvesznünk”: ezek az imádsággá vált remény szavai, azé az aggódó esedezésé, amely a közvetlen halálveszélybe került ember ajkáról fakad.
Nagyon könnyen lebecsüljük az Istenhez fordulást a szükségben, mintha csak érdekből mondott s ezért tökéletlen imádság lenne. Isten azonban ismeri gyengeségünket, tudja, hogy azért emlékezünk őrá, hogy segítséget kérjünk, és Isten egy apa elnéző mosolyával jóindulatúan válaszol.
Amikor Jónás elismeri felelősségét, és a tengerbe dobatja magát, hogy megmentse útitársait, a vihar elül. A közelgő halál imádkozni késztette azokat a pogány embereket, és elérte, hogy a próféta mindenek ellenére megélje saját hivatását, vagyis mások szolgálatát, elfogadva, hogy feláldozza magát értük; most pedig a halál az életben maradtakat arra vezeti, hogy felismerjék és magasztalják az igaz Istent. A matrózok, akik félelmükben saját isteneikhez fohászkodtak, most őszinte istenfélelemmel felismerik az igaz Istent, áldozatokat mutatnak be és fogadalmi ajándékokat szentelnek neki. A remény, mely imádkozni késztette őket, hogy meg ne haljanak, még hatalmasabbnak bizonyul, és olyan művet visz végbe, amely azt is meghaladja, amiben reménykedtek: nemcsak nem vesznek oda a viharban, hanem meg is nyílnak az ég és föld egyetlen igaz Urának felismerésére.
Később Ninive lakói is, félve a pusztulástól, imádkozni fognak, amire az Isten megbocsátásába vetett remény indítja őket. Bűnbánatot tartanak, segítségül hívják az Urat, és megtérnek hozzá, kezdve a királlyal, aki a hajóskapitányhoz hasonlóan hangot ad reményének: „Ki tudja, hátha irgalmas lesz Isten […], és nem kell elvesznünk!” (Jón 3,9). Őket is, miként a hajón utazókat a viharban, az, hogy szembe kellett nézniük a halállal, és megmenekültek, elvezette az igazságra. Így az isteni irgalmasság jegyében, és még inkább a húsvéti misztérium fényében, a halál – miként Assisi Szent Ferenc számára – „halálnővérünkké” válhat, és minden ember számára, valamennyiünk számára, azt a meglepő alkalmat jelentheti, amikor megismerjük a reményt és találkozunk az Úrral. Adja meg az Úr, hogy megértsük ezt az imádság és remény közötti kapcsolatot! Az imádság segít előrehaladnod a reményben, amikor pedig beborul az ég, még több imára van szükség! És akkor reményből is több lesz! Köszönöm!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: News.va, Wikipédia
Magyar Kurír
Kommentáld!