November 28-án a liturgikus év utolsó általános kihallgatását tartotta a Szentatya a VI. Pál teremben, egyben utolsó elmélkedését a tízparancsolat értelmezésének szentelt katekézissorozatnak.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A mai katekézisben, mely lezárja a tízparancsolatról szóló egységet, kulcstémaként a vágyak témáját használhatjuk, ami lehetővé teszi, hogy felidézzük a katekézissorozatban bejárt utat, összefoglaljuk a megtett szakaszokat a tízparancsolat olvasásában, melyet mindig a Krisztusban kapott teljes kinyilatkoztatás fényében végzünk.

A hálából indultunk ki, mert ez a bizalomra épülő és engedelmességben megvalósuló kapcsolat alapja: Isten, láttuk, semmit sem kér, mielőtt ne adott volna sokkal többet. Engedelmességre hív bennünket, hogy kimentsen a bálványimádások csapdájából, melyeknek nagy hatalma van felettünk. Ha ugyanis ennek a világnak a bálványaiban keressük önmegvalósításunkat, az kiüresít és rabságba dönt bennünket, ezzel szemben az, ami méltóságot és szilárdságot ad életünknek, az a Vele való kapcsolat, aki atyaságánál fogva gyermekeivé tesz bennünket Krisztusban (vö. Ef 3,14–16).

Ez az áldás és felszabadulás folyamatát hozza magával, ezt jelenti ugyanis az igazi, tényleges pihenés. Amint a zsoltár mondja: „Csak Istennél pihen meg lelkem, ő az én megmentőm” (Zsolt 62,2).

Ez a felszabadított élet személyes élettörténetünk elfogadásává válik, kiengesztel bennünket mindazzal, amit gyermekkorunktól máig megéltünk, felnőtté tesz, és képessé arra, hogy a megfelelő súlyt adjuk az életünkben szerepet játszó valóságoknak és embereknek. Ezen az úton kapcsolatra lépünk felebarátunkkal, aki – Isten Jézus Krisztusban megmutatott szeretetének fényében – meghívást jelent a hűség, a nagylelkűség és a hitelesség szépségére.

Ahhoz, hogy így tudjunk élni – vagyis a hűség, a nagylelkűség és a hitelesség szépségében –, új szívre szorulunk, olyanra, amelyben a Szentlélek lakik (vö. Ez 11,19; 36,26). Felteszem a kérdést: hogyan történik ez a „szívátültetés”, hogyan kerül a régi szív helyére az új? Új vágyak ajándékozása által (vö. Róm 8,6), melyeket Isten kegyelme ébreszt fel bennünk, főleg a Jézus által teljességre vezetett tízparancsolat által, amint ő tanítja a „hegyi beszédben” (vö. Mt 5,17–48). Amikor ugyanis a tízparancsolatban megfogalmazott életet, vagyis a hálás, szabad, hiteles, áldó, felnőtt, az életet őrző és szerető, hűséges, nagylelkű és őszinte egzisztenciát szemléljük, szinte anélkül, hogy észrevennénk, Krisztus színe előtt találjuk magunkat. A tízparancsolat az ő „röntgenképe”, úgy mutatja be, mint egy negatív felvétel, mely engedi megmutatkozni az ő arcát – amint a torinói lepel esetében látjuk. A Szentlélek így teszi termékennyé szívünket: vágyakat ébreszt benne, melyek az ő ajándékai: a Lélek vágyai. A Lélek szerint vágyunk, a Lélek ritmusát követve vágyunk, a Lélek zenéjére vágyunk.

Krisztusra tekintve meglátjuk a szépet, a jót, az igazságot. A Lélek új életet indít el bennünk, mely követve a Léleknek ezeket a vágyait, elülteti bennünk a reményt, a hitet és a szeretetet.

Így jobban megértjük, mit jelent az, hogy az Úr Jézus nem azért jött, hogy eltörölje, hanem hogy fejlessze és teljessé tegye a törvényt, és míg a test szerinti törvény előírások és tiltások sora volt, addig a Lélek által ugyanez a törvény életté válik (vö. Jn 6,63; Ef 2,15), mert az többé nem egy szabály, hanem magának Krisztusnak a teste, aki szeret minket, keres minket, megbocsát nekünk, vigasztal minket, és testében helyreállítja az a bűn engedetlensége által elveszített közösséget az Atyával. Így a negatív kifejezés, a parancsok negatív megfogalmazása – „ne lopj”, „ne bánts”, „ne ölj” –, a „ne” pozitív magatartássá válik: szeress, adj helyet másoknak szívedben, az összes vágy pozitív hozzáállásra késztet. Ez a törvény teljessége, amelyet Jézus elhozott nekünk.

Krisztusban, és egyedül őbenne, a tízparancsolat megszűnik ítélet lenni (vö. Róm 8,1), és az emberi élet valódi igazságává válik, vagyis vággyá a szeretetre – vágy ébred bennünk a jóra, arra, hogy jót tegyünk –, vággyá az örömre, vággyá a békére, vággyá a nagylelkűségre, vággyá a jóakaratra, vággyá a jóságra, a hűségre, a szelídségre, az önuralomra. Azok a „nem”-ek átalakulnak ezzé az „igen”-né: kialakul a szív pozitív hozzáállása, mert a Szentlélek ereje megnyitja a szívet.

Láthatjuk, mire jó keresni Krisztust a tízparancsolatban: hogy szívünk megtermékenyüljön, állapotos legyen a szeretettől, és megnyíljon Isten működésére. Amikor az ember követi a Krisztus szerinti életre irányuló vágyat, megnyitja ajtaját az üdvösség előtt, amely mindenképp érkezik, mert Isten jóságos Atya, és – amint a katekizmus mondja – „szomjazik arra, hogy szomjazzuk őt” (2560. pont).

Míg a rossz vágyak romba döntik az embert (vö. Mt 15,18–20), a Lélek az ő szent vágyait ülteti belénk, melyek az új élet csírái (vö. 1Jn 3,9). Az új élet ugyanis nem óriási erőfeszítés arra, hogy megfeleljünk egy szabálynak, hanem Isten Lelke, aki elkezd vezetni bennünket, míg az ő gyümölcseit nem hozzuk, a mi örömünk és az ő öröme közötti boldog együttműködésben: mi annak örülünk, hogy szeretve vagyunk, ő pedig annak, hogy szeret bennünket. Két öröm találkozik: Isten öröme afelett, hogy szeret bennünket, és a mi örömünk afelett, hogy szeretve vagyunk.

Ez tehát a tízparancsolat nekünk, keresztényeknek: Krisztus szemlélése, hogy megnyíljunk, és befogadjuk az ő szívét, befogadjuk az ő vágyait, befogadjuk az ő Szentlelkét.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír