„Olyan lesz, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, amely idejében megtermi gyümölcsét, és nem hervad el a lombja. Minden sikerül, amit tesz.” Zsolt 1,3

Mikor hozzámentem álmaim férfijához, azt hittem, elkezdődött a boldogan-éltek-amíg-meg-nem-haltak időszak. És így is volt – egy ideig. Csinos kis házunk volt a Logan streeten, negyedikeseket tanítottam, a gyülekezetben kedves barátok vettek körül. Nem csak jó, hanem nagyszerű volt az életünk.

Ez a „nagyszerű” hamar elszállt egy új állással egy új városban, egy új otthonban, egy új babával. Férjem munkájával együtt járt, hogy távol volt tőlünk – nagyon sokszor. És én egyedül voltam – szintén nagyon sokszor.

Nehéz volt átállni a sok egyedül töltött időre, de segített rájönnöm, hogy valami hiányzik. Előbb nem tudtam, mi az, és hol találom meg, csak azt tudtam, hogy nem tudja megadni az otthonom, a gyermekem, a férjem.

Eltartott egy ideig, míg végül rájöttem, mi hiányzik: Isten nem volt része a boldogan-éltek-stb. életemnek. Kihagytam belőle. Korán elfogadtam Jézust Megváltómnak, de sosem adtam át magam Neki, és nem sok időt töltöttem vele imádkozásban vagy a Bibliát olvasva.

Egy megváltott lélekből, aki nincs kapcsolatban Krisztussal, hiányzik az Ő teljessége. Ebben az ürességben éltem.

Isten meghallotta kielégítetlen szívem kiáltását, és a Szentíráshoz irányított. Amikor aznap kinyitottam a Bibliámat az első zsoltárnál, ezt a feltöltő igazságot olvastam:

„…az Úr törvényében gyönyörködik, és az ő törvényéről elmélkedik éjjel-nappal. Olyan lesz, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, amely idejében megtermi gyümölcsét, és nem hervad el a lombja. Minden sikerül, amit tesz.” Zsolt 1,2-3

Isten gyöngéden rávezetett, hogy az én fám – az életem – az Ő életadó folyóvizétől távolra lett ültetve. A világ vizei mellé ültettem magam, az időszakos örömök és beteljesülések mellé. Ettől pedig, a Tőle való távolléttől, állandó szomjúságban éltem. A terméketlen talaj és a vízhiány miatt fonnyadni kezdtem.

Az Igén való elmélkedés rávilágított, mi okozza a hiányérzetemet. Sosem jutott eszembe, hogy Isten utasításaiban örömöt lelhetnék, hogy a róluk való éjjel-nappali elmélkedés egyáltalán lehetséges. „Hogyan elmélkedhet valaki állandóan az Igéről, Uram, s közben a tennivalóit is elvégzi?” – kérdeztem.

Szelíd suttogással jött a válasz: „Próbáld ki.”

A következő öt hónapban naponta olvastam egy fejezetet a Zsoltárok Könyvéből. Pontosabban, a 119. zsoltárra több napot szántam. Olvastad a 119. zsoltárt? 176 verse elég nagy falat egy ilyen magamfajta újdonsült igeolvasónak.

Te Isten közelébe ültetted az életedet? Gazdag talaja van szívednek, ahol bőséges termést hozhat az Ige? Ha most azt érzed, amit én akkor, mikor kinyitottam a bibliámat – magányosnak, szomjazónak, hervadtnak –, a mai naptól fogva felfrissülhetsz!

Uram, ki akarom nyitni a bibliám, hogy Te elültethesd a változás magvait a szívembe. A világ szerinti élettől úgy érzem, fonnyad a lelkem. Köszönöm, hogy Igédnek hatalma van rá, hogy megváltoztasson.  Ámen.