Olyan lesz, mint a víz mellé ültetett fa, amely idejében megtermi gyümölcsét. (Zsolt 1,3)
Évekkel ezelőtt munkám kapcsán Zimbabwe-be utaztam. Az ország szörnyű szárazságot élt át. Az autópálya mentén az eső hiányának pusztító nyomait láttuk: kiszáradt mezőket, ahol semmilyen vegetáció nem maradt meg; az országon keresztül vánszorgó még megmaradt, lesoványodott lábasjószágot.
A legendás Viktória-vízesésnél mégis csodálatos látvány tárult elém. Az erdő, a hirtelen bujaságával oly zöld és eleven volt! Nem láttam még ehhez hasonlót addig. Hamarosan megtudtam okát: A folyó természetes permete, ahogy aláhullva a mélybe a kiálló sziklákon szétspriccel, szó szerint állandó "esőt", párát biztosít, ami ilyen mértékű vegetációt eredményez.
A túlburjánzó esőerdő jelenléte a hihetetlen pusztító szárazság között egy egyszerű igazságot lebbentett fel: Mi is élhetünk szárazságban, amikor kevés az elkötelezettség, a megértés, a szeretet, amikor a szív kiszáradt. Ez a belső kiszáradás ugyanolyan reménytelenné és kétségbeesetté tesz, mint amilyenek a csonttá fogyott jószágok a zimbabwei országút mentén.
A felfrissülés Istentől jön, aki a szárazságtól megfáradt szívünket megeleveníti egy ének, egy barát kedves szava, egy váratlan telefon által. Isten szeretetében megfürödve, magunk is a folyam részévé válunk, másokat is felüdítve.
Imádság: Urunk, kérünk, add életadó vizedet ma. Ámen.
Isten életadó vizének közvetítői lehetünk.
Hilly Hicks (Tennessee, USA)
IMÁDKOZZUNK ZIMBABWE NÉPÉÉRT!
Kommentáld!