Marcus Deporello vagyok, Itália sarja. Üdvözlet azoknak, akik a Siena három dombján virágzó, nemes olajligetek közt nevelkedtek! Azért írom le visszaemlékezéseimet, hogy ti is, akik hozzám hasonlóan Róma isteneit imádtátok, megtudjátok, hogy nincs más Isten, csak az Ábrahám, Izsák és Jákób Istene és az Ő Fia Jézus, akit azért küldött erre a Tőle elszakadt, romlott világra, hogy kibékítsen mindnyájunkat önmagával, és így ne kerüljünk az örök kárhozatra.

   Láttam, hallottam és elhittem az igazságot! Megbizonyosodtam róla, hogy nincs más kiút a szenvedés, a gyűlölet, a bálványimádó gonoszság és az erkölcstelenség feneketlen kútjából, mint Krisztus, akit a Galileabeli halászok hirdetnek.

   Lépjetek túl a csodálkozáson, hogy Róma egykori katonája ilyen vallásos érzelmekkel forgatja a szavakat, mert nem vagyok sem vallásos, sem e világ szolgája már. Egy Uram van és egy Istenem: Jézus Krisztus és az Ő Atyja, aki mindannyiunk Atyja. Hallgassátok meg tehát a történetemet!

   Az a hír járta korábban, hogy a fiatal názáreti próféta meggyógyította századosunk egyik kedves szolgáját, aki magas lázzal feküdt, igen rossz állapotban. Hihetetlen, de mégis jobban lett egy óra leforgása alatt! Pedig társai már lemondtak róla, látva elesettségét. Ahogy tudom, valóban becsületes szolga volt, aki készséggel állt ura rendelkezésére, bármit kért tőle.

Azonban sokkal elgondolkodtatóbb volt számomra az az esemény, ami egy közönséges kivégzés alkalmával történt.

Nem volt már felkavaró ennyi katonáskodás után a keresztre feszített elítéltek látványa, kínlódása. De itt másról volt szó. A középső kereszten ott függött elgyötörten, véresen, korbács szaggatott háttal, töviskoszorúval megkínozva és szinte a felismerhetetlenségig összeverve Jézus, akit régebben tömegek ünnepeltek csodatételeiért, éljenezték Jeruzsálembe érkezésekor. „Dávid fiának” nevezték a hozsannázók. (Mint később megtudtam, ez egy ősi zsidó irat idézete volt.)

   Mi is a Koponyák-hegyére voltunk beosztva aznap, hogy fenntartsuk a rendet. Ugyanis a zsidók között könnyen kitörhetett zendülés, azon oknál fogva, hogy Galilea Róma egyik elfoglalt provinciája. Ráadásul a vallásuk is annyira bonyolult a sok törvénnyel, rendelkezéssel, imádsággal… Sőt, két pártra oszlanak: farizeusokra és sadduceusokra. Az egyik hisz a halottak feltámadásában, a másik tagadja.

   A rutinos kivégzés valami félelmetes és váratlan helyzettel végződött. Előbb az elcsigázott és kimerült Názáreti rábízta özvegy anyját a fiatal Jánosra, aki tanítványa volt három évig, majd fájdalmasan, a lélek legmélyebb gyötrődésével megkérdezte:

- Élői, Élói! Lámá sabaktáni!? – ami, mint később megértettem, azt jelenti:

- „Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engem!?” Nem értettem, kinek panaszkodik…

Őszintén szólva, még ellenségként is bosszantónak tartottam, ahogy népének vezetői gúnyolódtak rajta!

- „Lássuk, eljön-e Illés, hogy megszabadítsa?!”

Valami különös érzés kerített hatalmába, ahogy néztem ezt a szenvedő férfit. Nem méltatlankodott, nem jajgatott, nem szitkozódott, mint ahogy megszoktuk. Egyszer csak, minden erejét összeszedve megszólalt:

-         Elvégeztetett! Atyám, a Te kezedbe teszem le lelkemet. – Aztán hangosan felkiáltott, mintha a lelke hasadt volna ketté, annak elviselhetetlen terhei alatt.

Egy pillanatra bennem is megállt a lélegzet, mert ezt követően, hirtelen esti sötétség borult a Golgotára, és földrengés rázta meg a hegyet! A nézelődők rémülten, mellüket verve rohantak haza, századosunk viszont térdre esve szólalt meg olyan hangon, ahogy még sosem hallottam:

-         Ez az ember egész biztos, hogy Isten Fia volt!

Nem csak azért hitt Benne, mert meggyógyította a szolgáját, hanem azért, mert ÍGY látta meghalni azt, aki másoknak életet adott.

   Talán mondanom sem kell, hogy az egész hétvégémre rányomta bélyegét ez a péntek! Nem hagytak nyugodni sem a látottak, sem a hallottak. Egy elismert római tiszt így nyilatkozzon egy haldokló keresztre feszített lábainál!

   De ami ezek után történt, az még inkább felzaklatott!

   Hétfői őrjáratunk során mindenfelé titkos suttogások, fényes tekintetek, izgatott asszonyok és hevesen gesztikuláló rabbik képe fogadott.

-         Hagyd őket, csőcselék nép ez! – legyintett a barátom, de egy szó mégis megütötte a fülemet:

-         Feltámadt!

Magam sem tudtam, hogy rémület vagy kíváncsiság reszkettetett meg. Vagy mindkettő egyszerre. Jelentőségteljesen, lassan fordultam feléjük, gyeplővel visszatartott lovam hátáról, mire ők rosszat sejtve ijedten szétrebbentek.

-         Na, tőlük már nem tudok meg semmit… - néztem a tovasietők után, mélyen elgondolkozva. Akkor még nem sejtettem, hogy ez csak a kezdet.

   A laktanyában újabb hír fogadott, ami a boros kupák és rogyásig terített asztal mellől horkantott rám:

   - Azok a minden hájjal megkent zsidók ellopták a zsidók királyának holttestét!

   - Persze, és hogyan vették el a sírt lezáró követ?! – ellenkezett egy alkohol gőzös leheletű, borostás cimbora.

   - Ellopták, hidd el nekem! Elaludtunk éjjel, és akkor lopakodtak oda. – kacsintott a másik, az oldalán lógó pénzes zacskót simogatva.

   Fejemben össze-vissza cikáztak a kérdések és a válaszok. Nem tartottam társaimmal a tivornyázásban, hanem felszaladtam az őrtoronyba, hogy egy kicsit egyedül lehessek. Sok volt ez így hirtelen…

Mintha egész addigi életem terhe a vállamra nehezedett volna. Gyengeség fogott el, ájulás környékezett, ami nem az egész napos szolgálat fáradtsága volt. Halálosan bűnösnek láttam magam! Szívem nagyokat dobbant, éreztem, ahogy a lelkem háborog és az elmém folyvást kérdez. Nem tudtam szabadulni a véresre vert töviskoronás próféta utolsó tekintetétől.

-         Persze, hiszen pont rám nézett… - hasított belém egy addig ismeretlen benyomás.

-         De mit akarok én egy zsidótól?! Akit még a saját népe is elvetett, tanítványa pedig elárulta! Huh, jobb nem belegondolni, milyen személyiség volt ez a Júdás…

Micsoda szánalmas csapattal érkezett a főpap fennhatósága alá bújva! Pfúj! Testvéri csókkal árulta el mesterét! Fustélyokkal meg botokkal csaptak le rá, mint valami rablóra… Nem is védekezett… Furcsa és érthetetlen ez az egész! Ez a szelídség… Pont, mint egy bárány, amit mészárszékre visznek… úgy hagyta magát…

Talán… épp az volt a küldetése, hogy elfogják és elítéljék??!!

   Karomon borzongás futott végig, ahogy az ólomszínű felhők mögül előbukkant a nap. Széles sugaraival végigsimította Jeruzsálem kisebb-nagyobb épületeit, a szűk utcákat és az én bezárkózott szívemet is nyitogatni kezdte…

   Estére járt. Halkan leosontam a lépcsőn, elnyújtóztam egyszerű ágyamra terített hűvös gyékényemen, és a szürke kövekből rakott kopár falat bámultam.

-         Még, hogy ellopták… Azok úgy megrémültek a Gecsemáné kertben, hogy ahányan voltak, annyi felé szaladtak!

Ám ekkor a fülemhez kaptam. Az emlékkép bevillanására hirtelen felültem, és álmélkodva suttogtam magam elé:

-         Jézus… Akit Júdás elárult… Aki a főpap szolgájának levágott fülét a helyére forrasztotta… Igen… Azok a szemek… Volt abban a tekintetben valami…

Rögtön felpattantam helyemről, az álmosság elillant, és mint űzött vad hagytam el a kaszárnyát.

                                 *                           *                           *

   Már a csillagok is feljöttek régen a jeruzsálemi égen, amikor még mindig ott ültem abban a sziklahasadékban, ahonnan ráláthattam a Koponyák-hegyére. Végig gondoltam mindent alaposan.

   A következő napokban szokatlanul csendes voltam. Szótlanságom feltűnt fényes sisakos társaimnak is, de nem hagytam magam kikezdeni. Míg ők Jupiterre ittak vagy Marsot köszöntötték, én helyet készítettem szívemben az Isten Fiának.

   Az utca népétől is sokat megtudtam, csakúgy, mint a piacra halat hordó halászoktól, vagy néhány őszinte, pártatlan bajtársamtól.

Tehát a rogyadozó asztal, a tele boroskancsók és a zörgő pénzes zacskó volt az ára a hazugságnak! Társaimat pénzen vették meg! Eladták az igazságot! Letagadták, amit láttak!

   Megrendült a hegy akkor is, amikor Isten angyala elhengerítette a követ! De milyen angyal volt az! Fényesség vette körül, és olyan félelmetes volt a látványa, hogy a sír őrizői halálfélelemben estek arcukra! Mégis letagadták! Micsoda képtelenség! Micsoda megtévesztése ez a pénznek és a hatalomnak??!! Őrlődtem a bensőmben…

-         A sír üres! Jézus feltámadt! – erről tettek bizonyságot a Názáreti közelebbi és távolabbi ismerősei, barátai.

-         Rég meghalt szentek jelentek meg feltámadt testben, és bementek a városba! – mesélte egy fiatal lelkesen.

-         A Mester megjelent a tanítványoknak, és együtt evett velük… - újságolta átszellemülten egy cserzett arcú halász, mosott hálóval a vállán.

-         Máriának is megjelent! – mosolygott szemlesütve az ismerős vizes korsós lány – Néven szólította! – fűzte hozzá áhítattal.

Csak úgy ittam a bizonyságokat, beszámolókat, és a csillagos ég alatt elmondott imáimra kapott válaszként rakosgattam el mindet a szívembe.

- Én Uram és én Istenem! – suttogtam meggyőződéssel. Elhatározásomat tettek követték Titokban utána néztem az ősi héber iratokban található próféciáknak, és hitemben egyre erősödtem. Néhány hét alatt összeállt fejemben a kép, és szívbeli meggyőződésemet igazolódni láttam a törvényben és a prófétákban.

Pünkösd ünnepén izgatottan vegyültem el én is az összegyűlt tömegben, és amikor váratlanul hatalmas, kavargó szélzúgás töltötte be azt a felházat, ahol a tanítványok összegyűltek, azonnal csodájára jártam a különös jelenségnek. Míg nekem a szívemben lobogott a titkos tűz, Jézus követőinek a feje fölött égtek kettős tüzes nyelvek, miközben ismeretlen nyelven, ragyogó tekintettel hirdették Isten nagyságos dolgait. Krétaiak, ázsiaiak, arabok és más nemzetbeliek mindnyájan megértették az Úr üzenetét. Túláradó öröm áradt belőlük, minta megrészegedtek  volna…

   Bár akadtak csúfolódók, Péter nagy bátorsággal és tekintéllyel állt fel, és az ősi próféciák beteljesedéséről beszélt Jóelt idézve. Hirdette, hogy Jézus a Krisztus, akit gonosz módon elutasítottak és megfeszítettek, melynek hallatára a jelenlevők mélyen megkeseredtek szívükben, bűnbánatra és hitre jutva a Messiásban.

   Háromezer ember tért meg megbánva bűneit, lelkük Atyjához, bemerítkezésével megpecsételve a világtól és a megromlott zsidóságtól való elszakadást, és a régi gondolkodásmód megváltoztatását.

   Köztük voltam én Marcus Deporello is, a fiatal római légionárius, aki évekkel később, a császáriak fenyegetései ellenére erős oszlopa lettem az akkorra már Krisztusért fogoly Pál apostol által gondozott Rómabeli gyülekezetnek.

   Jézus Krisztus az Úr! Maranatha!

2014. április 15.                                           Guti Tünde