Szombat volt. Kicsit tovább aludtunk, mert aznap nem volt tanítás. Reggeli után rögtön bevásárolni indultunk. Napsütéses nyári délelőtt volt, mégis fárasztott az út. Második gyermekemet vártam.

Kár. hogy a játéküzlet már 12-kor bezárt. Egy kis babakocsit akartam vásárolni Éva kislányunknak. Elképzeltem, hogy fog vele szaladgálni az új-guineai bennszülöttek között.

Mikor fáradtan hazaértünk férjemmel, szobaajtónk résébe egy távirat volt bedugva: »Imádkozzatok! Éva talán már halott. Anya. « Újból és újból elolvastam - ez nem lehet igaz! Hiszen alig pár napja, hogy elbájoló fényképeket csináltattam róla. amelyeket ma hoztunk el a fényképésztől.

A férjem és én a Wycliff-tanfolyamon vettünk részt Wuppertalban. A fonetika alapjait tanultuk. Előadásokat tartottak nekünk az új-guineai emberek szokásairól, hagyományairól, illemeiről és még sok olyanról, amit missziói küldetésünkben tudnunk kell. Kiutazásunkat őszre terveztük. Sajnos kislányunkat. Évát nem tudtuk a tanfolyamra elhozni, ezért édesanyámnál hagytuk második gyermekünk megszületéséig.

Most pedig összedőlt bennünk minden. Négy órába került, hogy Wuppertalból haza érjünk. Az izgalmak miatt erős fájásaim kezdődtek. Így imádkoztam: »Uram! Most ne szülessen meg a gyermekem, és add, hogy kislányunk éljen!«

Amint odaértünk, édesanyám csendben és nagyon szomorúan nyitott ajtót. Bevezetett gyermekünk ágyához. Ott feküdt mozdulatlan, összekócolt hajfürtökkel a mi kis napsugarunk.

Megsimogattam arcocskáját.

»Éva. kedves, aranyos kicsi lányom!« Ajkai zárva, szemei becsukva maradtak. Két­ségbeesetten térdeltem le ágyacskája mellé. Könnyek futottak le az arcomon. - Himlőoltás után lázas torokgyulladást kapott. A láz ellenére vidám és kiegyensúlyozott volt. így a betegség komolyságát édesanyám nem ismerte fel. Délutáni alvásában a kihányt ebédet beszívta a tüdejébe és megfulladt.

Beesteledett. Mindenki lefeküdt, de én nem tudtam elaludni. Halkan lementem a földszintre. Gyermekemet megmosdattam, felöltöztettem és megfésültem. Ott feküdt teljes békében.

Beszéltem hozzá. Soha. soha többé nem mondja; »Mama - Papa!«

Aztán csendben nyílt az ajtó, édesanyám jött be. ő sem tudott aludni. Aggódva ült le mellém - elkeseredve, hogy a gyermek éppen őnála halt meg.

Az éjszakának ez órája, amelyet édesanyám és én együtt töltöttünk, az örökkévalóságban biztos megtalálható lesz. Tizenegy évig imádkoztam, hogy édesanyám Jézus Krisztust Urának elfogadja. Amikor három évvel ezelőtt egy lelkésszel házasságra léptem, munkánkkal és a hit kérdéseivel alaposabban foglalkozni kezdett. Sokat elfogadott már ebből, de az utolsó lépés az egész élet átadása Jézus Krisztusnak - először, ezen az éjszakán történt meg, ahogy így együtt életről és halálról beszélgettünk.

A megrendelt koporsó reggel megjött, és belefektettük Évát. Ameddig csak lehetett, nézni akartam kedves arcát. Dél körül meglátogatott egy barátunk. Évekkel ezelőtt egyszer azt mondta nekem: »Mikor Isten valakit a misszióba küld, azt először elnémítja.« Ahogy ezt a mondatot most előtte megismételtem, rémülten nézett rám.

Anyósom, fia tanulását csak nagy áldozattal tudta lehetővé tenni. Amint meghallotta. hogy egy missziói elhívásra igent mondtunk. bosszúsan így nyilatkozott: »Egész pénzemet nem erre spóroltam. Lelkész vagy. tudhatod, hogy mi áll a Bibliában: >E földön lakozzál és hűséggel élj<. És hogy szól a negyedik parancsolat: - Tiszteld atyádat és anyádat!«

Férjem csak ennyit mondott: »Anyám, ha Jézus Uram nekem, akkor Ő határozza meg utamat.«

Anyósom ezt nem vette tudomásul, és ezekkel a szavakkal ment el: »A gyermek meg fog ott nektek halni. Hagyjátok nálam!« Azóta tíz hónap telt el, és anyósom most a temetésre jött el. Csendben együtt álltunk a koporsó előtt.

Anyósom arcán könnyek peregtek le. és halkan megszólalt: »Most ő már itt marad.« Aztán karjával átölelt, mintha vigasztalni próbált volna engem: »Így azért nem gondoltam.

«Sokan jöttek a temetésre. Itt is megtapasztaltam, ahogy Isten ebben a nehéz órában hordozott, pedig szülés előtt álltam.

A végén összegyűltünk édesanyám házában. Megható pillanat volt, amikor anyósom felállt és ezt mondta: »Áldásom adom a missziómunkátokra. Az Úr áldjon meg benneteket!«

A következő nap visszautaztunk Wuppertalba a tanfolyamra. Hat nappal később megszületett János fiúnk. Mennyire másképp fogadtuk Istennek ezt az ajándékát! De a szomorúság és a gyász minden éjjel erőt vett rajtam.

Újabb félelem fogott el, amikor szamárköhögés tört ki a körülöttünk elő gyermekek között. János még csak három hetes volt, elvittük az orvoshoz védőoltásra. Megkérdezte állapotomat is. és rémülten hallotta, hogy még utóvérzésem van.

Gyógyszert írt fel nekem Röviddel a gyógyszer bevétele után majdnem meghaltam. Mialatt férjem kétségbeesetten orvosért telefonált. édesanyám és testvéreim (akik éppen látogatóban voltak nálunk) ágyamnál térdelve teljes szívből életemért könyörögtek Istenhez. És Ő visszaadta azt.

De ezen az éjszakán beszélt velem az Úr: »Miért bánkódsz még mindig Éva miatt? Ő nálam van! Ő hozzám tartozik! Neked adtam egy rövid időre. Köszönd meg azt az időt, amíg a tied lehetett, amelyben ő volt a napsugaratok és életetek meggazdagítója.

Ha te ÉNÉRETTEM akarsz élni, tedd félre mindazt, ami téged Évára emlékeztet. Ne imádkozz többet érte, ő nálam van!«Igazán most tudtam csak fájdalmamat Istennek átadni és valóban igent mondani erre: »Az ÚR adta. az ÚR vette el. áldott légyen az Ő neve!« (Jób 1.21).

Hannelore Roth-Flier