„Az emberek kedvét keresem ezzel vagy az Istenét? Talán embereknek akarok tetszeni? Ha még emberek tetszését keresném, nem volnék Krisztus szolgája.” 

Gal 1,10

Ha van valami, ami kiváltja a teljes magányosság érzését, az az elutasítás. Akár a házastársad bántott, akár munkatársad pletykált rólad, a főnököd szidott össze, vagy egy tinédzser döntött úgy, hogy többé nem akar veled mutatkozni – az elutasítás mindig nagyon fájdalmas.

Néhány éve egy hozzám igencsak közelálló személytől szenvedtem el egy nagyon kemény elutasítást. Mialatt próbáltam megemészteni a sokkot és feldolgozni a fájdalmat, semmi másra nem tudtam koncentrálni, képtelen voltam értelmesem, racionálisan gondolkozni. Állandóan az elutasítás körül kavarogtak a gondolataim.

Hogy volt képes ezt tenni, ezeket mondani? Hát elfelejtette, mi mindent feláldoztam érte? Magába nézett rendesen?

Emberi természetem legszívesebben visszatámadott volna. Hadd kapjon a saját orvosságából. De Istennek más tervei voltak.

Azt akarta, hogy megértéssel, együttérzéssel kezeljem ezt a fájdalmas kihívást. Azt akarta, hogy imádkozzam azért, aki elutasított, hogy az Ő szemével nézzek rá, lássam őt Isten gyermekének, aki hibát követett el. Valakinek, aki nem fogta fel, hogyan hatnak szavai, tettei másokra. Isten azt akarta, hogy bocsássak meg.

Eleinte nem követtem Isten nógatását, tovább tápláltam magamban a dühöt. Elárasztottam családtagjaim, barátaim fülét panaszos szóáradattal, kényszerítettem őket, hogy akaratlanul is vegyenek részt önsajnálatomban. Sajnálni akartam magamat, sírni, amennyit csak lehet, mintha azzal kimoshatnám a fájdalmat a lelkemből.

Míg egyre csak halogattam, hogy Isten útmutatásai szerint kezeljem a dolgokat, Ő újra meg újra jelzéseket küldött, és biztosított szeretetéről. Ha kinyitottam a Bibliát, olyan igékre esett pillantásom, amik az elutasítás feldolgozásáról szólnak. A heti bibliatanulmányozási téma az elutasítás volt. A napi elmélkedések, amiket kapni szoktam, sorra ezzel foglalkoztak, de még a vasárnapi prédikáció is az elutasítottságról szólt.

Éreztem, hogy Isten jelezni akarja, hogy foglalkozik velem, hogy velem van ebben a nehéz időszakban. Gyengéden biztosítani akart róla, mennyire értékes vagyok az Ő szemében, emlékeztetett, hogy értékemet nem az emberek véleménye adja, hanem csak és kizárólag az Övé. Isten ismétlődő biztatásai, bátorító szavai segítettek félretenni a büszkeségemet, s helyt adni Isten könyörületének, kegyelmének. Tudtam, hogy az Övé vagyok, és Ő szeret hibáim, bizonytalanságaim ellenére.

Már képes voltam elvonni figyelmemet arról, aki elutasított, s arra fókuszálni, aki elfogadott: Jézusra.

Bár Jézus sem ért egyet mindennel, amit teszünk vagy minden döntésünkkel, de sosem utasítja el azt a személyt, aki vagyunk, akit megteremtett, akit szeret, s akit annyira fontosnak tart, hogy a halált is vállalta érte.

Hát nem jó érzés tudni, hogy Jézus szeretetéért, elfogadásáért nem kell megküzdenünk, nyugodtak lehetünk abban, hogy Ő nem utasít el semmilyen körülmények között?

Uram, bölcsességedért, biztonságodért könyörgöm, hogy meg tudjak küzdeni azokkal a helyzetekkel, amikor elutasítottnak, értéktelennek érzem magam, és nagyon szenvedek ettől. Tölts fel, kérlek, szereteteddel, hogy szeretni tudjak akkor is, ha nem érzek viszonzást. Juttasd mindig eszembe, hogy az egyetlen, akinek az elfogadása számít, az Te vagy, az egyetlen, akiben teljesen megbízhatom, aki mindig értékesnek tart, és feltétel nélkül szeret. Ámen.