Maszkom, vagy lényem „hasonlít” Jézushoz?

Egy mélyen hívő ember, egyszer azt ajánlotta mindazoknak, akik Krisztusra hasonlítva akarnak szót váltani emberekkel, hogy három dolgot vegyenek halálosan komolyan. Jó volna, ha meg is fogadnánk tanácsát. Nos, mi ez a három dolog?

- Az egyik az, hogy lehetőleg mindennap vegyük észre Jézus figyelmeztetését:

„DE mondom nektek, hogy minden haszontalan szóról, amelyet kimondanak az emberek, számot fognak adni az ítélet napján.” (Máté 12:36).

ha gyakran gondolunk erre, jobban megtanuljuk becsülni a szót, beszédünk kitisztul, és tudunk olyat mondani testvéreinknek, ami lelki hasznukra válik.

- A második tanács így hangzik: Tartsunk időnként szó-böjtöt! Legyenek olyan napjaink, amikor nem hússal, étellel, hanem szóval böjtölünk, azaz a lehető legkevesebbet beszélünk, inkább egy kicsit magunkba mélyedve várjuk a csendben Isten szavát.

- A harmadik tanács: Háromszor is gondold meg, míg három szót kimondasz, és hétszer gondold meg, míg egy szót leírsz valakinek!

Nem könnyű hármas tanács ez, de magam is úgy érzem, ahhoz, hogy Őrá hasonlítva beszélhessünk valakivel, bizony, nem ártana ezeket komolyan vennünk.

De most egy sajátságos veszélyre szeretném felhívni a figyelmet. Mégpedig arra, hogy -sajnos-, úgy is lehet hasonlítani Jézus Krisztusra, hogy az csupán mesterséges, ún. „maszk-hasonlóság” lesz.

Egy fiatalember valami belső szomjúságtól és őszinte vágytól áthatva felkereste egy kegyes kis kör vezetőjét. Elmondotta, hogy szeretne közelebb kerülni Jézus Krisztushoz, szeretné ŐT megismerni, követője lenni, mert elege van abból az életformából, amit eddig élt, s amit üresnek és hiábavalónak ismert meg.

A vezető hosszas, szigorú és komor beszélgetésben elmondotta ennek a fiatalembernek, hogy ezentúl mit ne tegyen. Tulajdonképpen kapott egy jegyzéket mindarról, amit többé nem tehet, ahogy nem viselkedhet. Ez a felsorolás élete minden részletére kiterjedt, öltözetétől kezdve a hanghordozásáig, szórakozásától kezdve az esetleges párválasztásáig.

A fiatalember sok jóindulattal, és görcsös erőfeszítéssel megpróbált eleget tenni ennek a felsorolásnak. Próbálkozásait hidegen figyelő, bíráló szemek és szavak kísérték.

A kísérlet nem sikerült. Erőfeszítése összeroppant, szomorú beletörődésbe fulladt, s abbahagyta az ily módon való Krisztus-követést. Levetette a ráerőszakolt álarcot, s felvette újra a „saját arcát”. Már templomba se nagyon járt, s így élt éveken át, egyre jobban félve ettől a törvényeskedő, negatív keresztyénségtől.

De Isten rendjébe az is beletartozott, hogy ez a fiatalember egyszer összetalálkozzék egy mosolygó, keresztyén emberrel. Beszélgetés közben kifejtette neki, hogy elege van a keresztyénségből, mert a hívők egy része nyavalygós, más része rajongó, de ő úgy érzi, hogy mindkettő csak maszk, és nem valóság. Akkor az a mosolygós keresztyén beszélni kezdett neki a derűs Jézus Krisztusról. Úgy beszélt neki Róla, hogy végül is a fiatalember újra kedvet kapott a Krisztus-követéshez, és ismét feltette a kérdést:

        Mit kell hát elhagynom? Mit kell kitépnem magamból, hogy tanítvány lehessek?

A mosolygó keresztyén visszakérdezett (bocsánat, de úgy írom le, ahogy elhangzott)

-Mondd, barátom, mit csinál egy kutya, ha szálanként tépdesik a szőrét?

-Az bizony morog, vagy harap - válaszolta kissé megütközve, az egészen más válaszra váró fiatalember.

-Bizony jól mondtad. A kutya se szereti, ha tépdesik azt, ami még hozzá tartozik, de az ember se. - és mondd csak, mit csinál ugyanazzal a szőrével a kutya, amikor vedlik?

-Akkor magától ledobja a régi bundáját!

-Így van – mosolygott tovább a derűs keresztyén, - és ez azéé igazság az embernél is. Keresztyénségének belülről kell elkezdődnie, hogy az ne mesterséges, maszk-keresztyénség legyen, hanem valóságos, és életes.

Akármilyen groteszk ez a hasonlat, mégis odaállít bennünket a törvény és az evangélium határmezsgyéjére. A törvény azt mondja: ne tedd! A törvény gyomlál és kitép: mesterséges maszkot akar ráerőszakolni az arcunkra. Jézus ez ellen küzd, amikor ostorozza a képmutató farizeusok és írástudók bűneit. Az Evangélium belülről kezdi meg a maga gyógykezelését, megváltoztató módszerét.

Ha már a törvény és az evangélium határmezsgyéjére érkeztünk, higgyünk legalább annak, aki ott áll a mezsgyén, az Ó-, és Újszövetség között. Higgyünk Bemerítő Jánosnak, aki az Ószövetség utolsó prófétája, és az Újnak útegyengetője. Mit is mond ő Jézus Krisztusról, és önmagáról? „Neki (Jézusnak) növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.” (János 3:30)

Figyeljünk csak a sorrendre! Nem így mondta Bemerítő János: Nekem kisebbé kell lennem, hogy Jézus növekedhessék. - Tehát szó sincs arról, amit mi olyan készek vagyunk elképzelni, sőt gyakorolgatni, hogy amilyen mértékben én alábbszállok, Ő majd úgy fog növekedni. Azaz amilyen mértékben én kitépdesem ezt-azt-amazt a régi énemből, fájdalomtól, keserűségtől eltorzult arccal, olyan mértékben növekszik majd Jézus bennem. - ez a törvény gondolkodásmódja. - De János nem így mondja. Ő JÉZUSSAL kezdi, az Ő növekedésével, és nem velem. – Mert nem azért jön fel a nap hajnalonként, és nem azért ragyog fel a világosság, mert lassan-lassan eltűnik a sötétség, hanem amilyen mértékben felragyog a világosság, olyan mértékben tűnik el a sötétség. És ez így van a lelki élet terén is.

Amilyen mértékben birtokba veszi lényemet Jézus Krisztus Lénye – belülről, legbelülről – olyan mértékben kezdem „levedleni” régi tulajdonságaimat, az ó-embert - s ez akkor már nem fáj, mert természetes, életes, és magától értetődő. Oly természetes, ahogy a tavaszi napsugártól kinyílik a bimbó, vagy a rügy az ágon. De aki a bimbót idő előtt virággá akarja szétfeszegetni, az abból soha többé nem kap virágot.

Tehát van, -sajnos- van mesterséges „maszk-hasonlóság” Jézus Krisztushoz, amiben az ideig-óráig rajongó, vagy nyavalygó keresztyén típusú emberek úgy tetszelegnek, mint valamikor a görög színészek maszkjaikban, egy kitalált, képzelet szülte világban.

Van azonban valódi és igazi hasonlóság Jézus Krisztushoz, olyan hasonlóság, ami belülről kezdődik, tehát természetes, életes, és valódi tanítványt formál. Ez a tanítvány nem nyavalygó, nem is rajongó, hanem mosolygó, derült, Krisztus-féle ember. És ez a derű már belülről sugárzik.

Igen, igen. Ilyen mosolygó keresztyén szeretnék én is lenni. Szeretnék valóban én is belülről hasonlítani Őrá. Mit tegyek hát, hogy Ő növekedjék bennem, mégpedig úgy, hogy ez a növekedés „alászállítsa” a régi énemet? - Hiszen akkor ez nem tőlem van!

Valóban nem. Ez a Szentlélektől (Szent Szellemtől) van, és a szél fú, ahol akar. De ígéretünk van arra, hogy aki kéri, az kapja, azaz be lehet állni a Szentlélek fúvásának irányába, ahogy a vitorlás beállhat a szél irányába, noha nem ő „csinálja” a szelet.

A második, amit ennek a növekedésnek az érdekében tehetünk, az, hogy amíg kérjük a Szentlelket, „bevesszük, és megesszük” az Igét. Nem „olvasgatjuk”, túlesvén a napi Ige penzumán*, (*= penzum= kiszabott, feladott lecke, munka), hanem bevesszük és megesszük. Úgy, hogy annak minden kis része lényünkké váljék.

Márk evangéliumát gondosan és figyelmesen el lehet olvasni egy óra alatt. Hányszor és hányszor ülünk több mint egy órát a vasárnapi ebéd mellett, azért, hogy azt bevegyük, és megegyük, azért, hogy az étel, az ital vérünkké, életünkké váljék. Hogy az ebéd átalakuljon bennünk, hússá, vérré, erővé. - Nos, valahogyan így kell fogyasztanunk, elfogyasztanunk: megennünk és meginnunk az evangéliumokat. Jézus Krisztus Lényét, mert az Ő Beszéde Kenyér, az Ő Igéje Ital, és „vérünkké” kell válnia.

Felteheti valaki magában a kérdést: DE miért kell nekem „így” hasonlítanom Jézus Krisztusra? Mi hasznom nekem ebből?

- Először is arra jó, hogy végre van az életemnek célja: az, hogy Jézus Krisztushoz hasonlítsak. A modern ember egyik alaptragédiája, hogy céltalan az élete, és ezért már önmagára sem hasonlít, vagy mindig másvalakire, és ez az idegbaja forrása.

- Végre van egy végső célom! Így életem nem ötletszerű, improvizált csavargás, hanem határozott irányú vándorlás. Végre van célom, ahová nézhetek, életem párjával, gyermekeimmel együtt. Mert amíg csak egymásra nézünk, addig csak egymást látva, egymást bíráljuk, marjuk és felemésztjük. De ha nem mindig egymásra, hanem egy irányba nézünk, akkor egymás mellett menetelve, egymás kezét fogva, egyre inkább Őrá hasonlítva, békességesebbé, szebbé, derültebbé és boldogabbá válik az életünk, mert van célja és iránya.

- Ezenkívül végre emberekké leszünk. Hasonlítván az Emberfiához, . Nem keresztyén maszkot görcsösen arcuk elé tartó emberfajták vagyunk, hanem „természetes emberek. Sőt: időt-álló emberek. Olyan időtálló emberek, akik kibírják az életet is, minden hibájával és bűnével. Mert belülről emberek, és beteljesedik rajtuk, amit Jézus ígért: „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bővölködjenek” (János 10:10/b).

- Ez a belülről való emberség olyan minőségű, és időtálló életet alakít ki bennünk, hogy még a halál se tudja kikezdeni, kicsorbul rajta az ereje. Ez történik, ha hagyjuk Jézus Krisztus lényét magunkban növekedni, s mi pedig ennek következtében alább szállunk.

Egyszer valaki azt mondotta:

    Ha már keresztyén vagyok, szeretnék egészen azzá lenni. Hol kezdjem el, és hogyan?

    Ha Olvasóim közül kérdezné valaki, azt felelném: ITT és Most, Így kezdd el: IMÁVAL kérve a Szentlelket. És „edd meg” az evangéliumokat! – A többi az Ő dolga.