Emelkedik a nap már a hegyek fölé...

Kelj föl párnáidról, özvegy Pókainé!

Tárogató harsan, tenger nép az utcán:

Szent-páli csatából jő Báthori István.

Fölkel és kitekint, semmit nem hall, nem lát,

Csak csörgő láncok közt két szerelmes fiát,

És csak annyit mondhat, több ereje nincsen:

"Báthori, Báthori, verjen meg az Isten!"

A két fiu hallgat, az ablakra fölnéz:

Büszke szabad homlok, sebzett arc, békós kéz,

Könny, sohaj, fájdalom, mélyen eltemetve,

Hogy a sokaságnak ne telhessék kedve.

"Ti fiaim vagytok, anyátok vagyok én

- Kiált Pókainé föleszmélve büszkén -

Övé a győzelem, miénk a becsület,

Oh de hogy lássalak vérpadon titeket!"

Jár-kel öntudatlan, fátyolt vet magára,

Fekete a fátyol, jól illik arcára,

Gyűrűt és nyakláncot, minden ékszert elhányt,

Csak szemén szikrázott drága, nehéz gyémánt,

"Nagyságos fejdelem - és elcsuklott szava -

Elitélt fiáért könyörög az anya.

Én könyörgök, nézz rám, én, aki gyűlöllek;

Térdelek mint szolga, sírok mint a gyermek."

Trónján űl Báthori, Erdély fejedelme,

Szivében aluszik irgalmas kegyelme,

De haragja ébren, boszuja szomju még,

Büszke homlokáról oda van a fönség.

"Im itélt közöttünk Isten sujtó karja,

A pártütő hadat sírhalom takarja;

Gyáván, nyomorultan fut Békessi Gáspár,

Fiaidra pallos, reád gyalázat vár."

"Gyalázat énreám, Békessire átok,

Én szívből gyűlöllek, ő trónodra vágyott.

Fiaim a székely szabadságért küzdtek,

Vitéz fiaimnak, bocsáss, kegyelmezz meg!"

Nem felel Báthori, ingerülve kél fel,

Inti Pókainét s kimutat kezével,

Bitófák állanak sűrűn ott a téren,

Székelyek függenek rajtok harmincnégyen.

"Pártütés a székely híres szabadsága,

Elfeledte: székely támad, székely bánja!

Nem vagyok festett kép, nem leszek gyermekbáb,

Fejedelemmé tőn Isten s Erdélyország."

"Verjen meg hát Isten, támadjon Erdély fel!"

Kiált Pókainé, s többé nem sír, térdel,

Nagy fájdalma lelkén nagyobb elszánást szűl,

Elfordúl kevélyen, és távozni készűl.

"Megállj!" szól Báthori, s arca rettentő lesz.

Megáll és leborúl: "Kegyelmezz, kegyelmezz!"

"Egyiknek kegyelem, a másik haljon meg,

Válaszd ki, amelyik kedvesebb szivednek."

Kegyetlen kegyelem, fájóbb öröm búnál,

Báthori hős lehetsz, de atya nem voltál!

Szegény Pókainé, mint egy tébolyodott,

A börtönbe rohant, s fiaira omlott.

"Hol vagy János, Péter? Hisz' mindkettő él még...

Melyitök kedvesebb? - Oh irgalmas szent ég!

Melyiket szeressem?... Szóljatok igazán!"

Fiai zokognak: "Anyám, édes anyám!"

Elnémult a börtön, csak sírás hallatott,

A bús atyafiak elhozták a papot;

Villog már a pallos, belépett a hóhér;

Porkolábtól rabot, anyától fiut kér.

Felsóhajt most Péter: "Én ifiabb vagyok,

Kedves bátyám, érted szivesen meghalok!"

Többet is mondana, de nem tud mondani,

Mintha még eszébe jutott vón' valami.

És felel rá bátyja: "Oh neked mátkád van,

Neked élni kell még, hosszan, boldogságban,

Lásd én úgy maradtam, mint szedett szőlőág,

Az én mátkám meghalt: a székely szabadság."

"Haljunk mind a ketten!" egymást átölelik,

Anyjoknak kebelén nyugosznak fejeik,

Anyjok tébolyodva kiáltja szüntelen:

"Melyiket szeretem, melyiket szeretem!"

Elnémult a börtön, csak sírás hallatott,

Az anya, a fiú, a pap imádkozott,

Villog már a pallos, előbb lép a hóhér:

Porkolábtól rabot, anyától fiut kér.

"Nincs, nincs, nincs! csak egy van, csak egy, egyetlen egy!"

Sikolt Pókainé és szíve megreped.

Péter átölelve tartja, és nem látja,

Hogy' suhan ki gyorsan a hóhérral bátyja.

"Hol van János bátyám, hol van? Mondjátok meg!"

A bús atyafiak könnyekkel felelnek.

Kiáltás hangzik fel a vérpad lépcsején:

"Temess anyám mellé s élj boldogul, öcsém!"