„Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.” 

Róm 5,8

Hogy tehette ezt velem?

Pörögtek a gondolatok a fejemben, ránéztem az órára, éjjel 1:25 volt. Legközelebb 2:15. Átfordultam, hogy ne világítson rám a számok piros fénye, és reméltem, hogy vissza tudok aludni, mielőtt az ébresztőóra megszólal. De a gondolataim nem hagytak nyugton.

Napközben megtudtam valamit a fiamról, és volt egy nagy vitánk emiatt. A hír megrendítette anyai önbizalmamat, és mindenféle kérdést támasztott bennem: El fogom veszíteni a fiamat? Elindult lefelé a lejtőn, elhagyván a helyes utat? Mit csináltam rosszul?

A sötét éjszakai órában gyötrődve sikerült egy igen veszélyes helyre érkeznem: kételkedni kezdtem fiam szeretetében.

Ami azt illeti – érvelt álmos tudatom -, ha igazán szeretne, sosem tette volna ezt meg. Tudta, mennyire ellenzem, és mégis mellette döntött. Hogy volt képes?

Ahogy ez a gondolat megfogant, a szívem sebezhetővé vált, és védelemre volt szüksége. Valami azt súgta: burkolózz be – és falak kezdtek felépülni a szívem körül.

Nem először fordult elő, hogy el akartam zárkózni az elutasítás elől.

Sajnos, hajlamos vagyok rá, hogy elvárjam azoktól, akiket szeretek, hogy úgy viselkedjenek, ahogy nekem megfelel – hogy olyan döntéseket hozzanak, amiket elvárok. De legalább kérjék ki a véleményemet, és vegyék is figyelembe, amit mondok. Ha ez nem történik meg, akkor levonom a tanulságot: nem szeretnek.

A fájdalmas felismerés nehéz perceiben az tűnik biztonságosnak, ha falat húzok a szívem elé, mikor úgy érzem, elutasítanak vagy nem törődnek a véleményemmel. Csakhogy ez egy nagyon magányos út. És távol van attól, amit Isten szánt nekem.

Évek óta harcolok ezzel a hozzáállással, és Isten egyfolytában igyekszik rámutatni, mennyire hazug az a biztonságérzet, amit el akarok érni.

Másokat szeretni nem könnyű. Isten nem arra hívott, hogy védekezzem, ha szeretetet érzek. Arra hívott, hogy támadjak.

Ami azt illeti, Isten elém élte ezt a fajta szeretetet, Ő maga mutatta meg nekem.

Róm 5,8: „Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.” Hogyan értelmezem ezt a mondatot? Így:

Mialatt én olyan döntéseket hoztam, amik fájdalmat okoztak Neki - Isten elküldte értem a Fiát, Jézust.

Mialatt én elutasítottam Isten útjait - Fiát felszegezték a keresztre.

Mialatt én az önzés könnyebb és kényelmesebb útját választottam - Jézus meghalt értem a kereszten.

Énérettem! És teéretted! Nem mindig hozunk jó döntéseket. Távolról sem vagyunk tökéletesek. Néha zavaró, kockázatos, nehéz szeretni minket. Isten mégis támadó hadműveletet indított szeretetével.

Az én rossz döntéseim éppúgy fájdalmasak Istennek, mint a gyermekem rossz döntései nekem. De Isten sosem akart nekem lelkiismeret furdalást okozni azzal, hogy így szól: „ha igazán szeretnél, akkor ezt nem tetted volna”.

Ami azt illeti, Isten épp az ellenkezőjét tette. Mikor oka lett volna elítélni engem szándékos, önző döntéseim miatt, ő ahelyett, hogy rám rakta volna, inkább fel akart szabadítani a bűntudat alól.

Térdre kényszerít ez az igazság. Hogy állíthatok mások elé súlyos elvárásokat, ha Isten nem akar ilyeneket állítani elém? Hogyan tarthatok vissza csak egy csipetnyi szeretetet is az igazam védelmében, ha én magam olyan sokszor hibázom?

Akkor éjjel bevallottam Istennek önző gondolataimat, kértem, segítsen, hogy tudjak bátran irgalmas lenni az ítélkezés helyett. Legyek olyan anya, aki a valódi szeretetet éli gyermeke elé, és nem azt, ami csak annak látszik.

Másnap reggel átöleltem a fiamat, mielőtt elindult az iskolába. Nem mondtam neki semmi rosszat, nem emlegettem, ami előző nap történt köztünk. Délelőtt sms-t írtam neki: „Szeretlek, kisfiam”. Ő válaszolt: „Szeretlek, anya”.

Délután bejött a konyhába. „Szia, anya, beszélhetnénk?”

Leültünk a nappaliban, és ő elmondta, belátta, mennyire helytelen döntést hozott. Látszott rajta a bűntudat, nagyon sajnálta, amit tett. Megígérte, hogy ez nem ismétlődik többé, és megköszönte a szeretetemet.

Nem minden helyzet alakul ilyen szépen. De most nagyon hálás vagyok Istennek, hogy időben közbelépett az én szívemben is, és a fiaméban is.

Bonyolult dolog másokat szeretni, és én persze nem vagyok ebben olyan jó, mint Isten. De az Ő erejével igyekszem legalább. Mindenképpen megéri a kockázatot.

Mennyei Atyám, köszönöm, hogy szeretsz engem hibás gondolataim, szavaim, tetteim ellenére. Segíts, kérlek, hogy szeressek másokat az ő hibás döntéseik dacára, és segíts, hogy ezzel jobban Feléd tudjam fordítani a szívüket. Ámen.

(Glynnis Whitwer: If You Really Loved Me, You Would 

www.proverbs31.org,