„Jézus így válaszolt: ’Aki az eke szarvára teszi kezét és hátrafelé néz, nem alkalmas az Isten országára.’”

Lk 9,62

Dolgom van, semmi nem állíthat meg. Legalábbis így gondoltam. Telve energiával, eltökélten nekilendültem, hogy elvégezzem tervezett tennivalóimat.

Mivel sok dolgom volt, az időm meg kevés, gyorsan beálltam egy parkolóba, és kiszállva a kocsiból nagy iramban elindultam a helyi kisbolt bejárata felé.

Útközben a szemem sarkából láttam, hogy emberek csoportosulnak egy földön lévő valami körül. Nem hagytam, hogy letérítsen utamról, befordultam a sarkon, hogy az ottani bejáraton menjek be. És akkor valami történt. Egy megbökés. Tudás. Suttogás szavak nélkül a szívemben: „Menj oda az emberekhez”.

Először nem hallgattam rá, biztos csak a kíváncsiság szólalt meg bennem. Egy véletlenül felmerülő gondolat, amit el kell hessegetni. De aztán leesett. Egyáltalán nem vagyok kíváncsi, nem érdekel, mi van ott. Csak az érdekel, hogy mielőbb végezzek az itteni vásárlással.

Semmi közöm hozzá, nem az én dolgom.

Ám megint meghallottam suttogást: „Leah, azt akarom, hogy menj oda”.

Mosolyogva, örömmel a szívemben odakanyarodtam az emberek felé.

NEM. Nem ez történt. Inkább valami ilyesmi: Mély sóhajtás. Lassú megfordulás. Idegesség.

Felismertem Isten nógatását. Akartam is engedelmeskedni. Tényleg akartam. De a másik felem folytatni akarta, amit elterveztem.

Ez az eltérítés szétzilálja a szépen eltervezett napomat, nem tudom elvégezni, amit kell. Biztos valami lényegtelen dolog. 

Megadóan folytattam az utam az emberek felé, és megláttam, hogy egy férfi fekszik a földön. Erős izzadságszag, tömény alkoholbűz, áporodott dohányfüst keveréke töltötte be a levegőt.

Néztem rongyos ruháját, duzzadt lábát, keze és arca tele volt karcolásokkal.

Szeme mélyen lecsukva, a férfi mozdulatlan volt. Az emberek csendben álltak, és nézték a földön fekvő testet. Nem láttam, hogy lélegzik-e, de messziről meghallottam egy mentő szirénáját.

Úton a segítség, én is útra kelhetek. Ekkor megint hallottam a suttogást: „Térdelj le, és imádkozz érte”.

De komolyan, Uram… térdeljek le? Itt a parkolóban? Nem lehetne, hogy állva összefognám a kezem, és hangtalanul imádkoznék érte? Mindenki azt fogja hinni, hogy megbolondultam. Különben is mindjárt ideér a segítség.

„Térdelj le, és imádkozz érte.”

Engedelmeskedtem. Letérdeltem a férfi mellé, kinyújtottam a kezem, és lágyan rátettem a vállára. Elkezdtem imádkozni hangosan. Senki nem szólt egy szót sem. Fura volt. Kellemetlen. Őrültség. És akkor megéreztem, hogy valakinek a keze megérinti a vállamat. A következő pillanatban ott térdelt mellettem egy nő, kezét rátette a férfi karjára. Aztán még egy kéz kinyúlt felé. Még egy hang válaszolt az előimádkozásra.

Pár pillanat múlva ez a látszólag idegenekből álló csoport erőteljes imaközösséggé változott. Egy forgalmas bolti parkoló közepén. A nemkívánt eltérítés isteni találkozóvá alakult.

Senki nem ellenkezett. Senki nem ment el onnan. Folytattuk az imádkozást mindaddig, míg a mentősök megérkeztek, ellátták a férfit, és elindultak vele a kórházba. Míg hallgattam a szirénák távolodó hangját, csak álltam ott megkövülten attól, amit Isten művelt velünk, közöttünk.

Ha nem hallgatok a suttogásra, kimaradok egy csodaélményből. Végeztem volna a dolgomat, de lemaradtam volna egy isteni találkozóról. „Fontos” tennivalóim eltörpültek amellett, amit az előbb átéltem: Isten szíveket kötött össze, és gyönyörű imatakarót szőtt belőlük egyik megtört gyermeke fölé.

Isten ünnepet lehelt a mindennapiba – azáltal, hogy egy csoport idegen ember hajlandó volt a megfelelő pillanatban letérni tervezett útjáról.

Sok tennivalóval ébredtél? Eltökélten elindultál az úton, amit mára megterveztél? Ha valami el akar téríteni, próbálj egy pillanatra odafigyelni, vajon nem Isten nyújt-e át neked meghívót egy találkozóra? Mindennapi esemény köntösét viselheti. De ha odafordulsz, és azt mondod: „Igen, Uram, engedelmeskedem”, meg fogod tapasztalni Isten jelenlétét és dicsőségét!

Uram, köszönöm, hogy isteni találkozókra hívsz, add, hogy mindig igennel válaszoljak. Ámen.