„Isten, én Istenem, téged kereslek, utánad szomjazik a lelkem! Érted sóvárog a testem, mint a száraz, tikkadt, kiaszott föld.” 

Zsolt 63,1

Egy forrás, amelytől függött. Egy hely, ahova menni szokott, hogy kielégítse szükségletét. De sosem volt elég, amit innen magával vitt, minden nap vissza kellett térnie.

Miután megtöltötte korsóját vízzel, feltekintett, s hallotta, hogy a férfi inni kér tőle. Viszonzásul felajánlott valamit: élő vizet. Azt mondta, hogy szemben a vízzel, amiért naponta ki kell jönnie az asszonynak, az a víz, amit ő ad neki, örökre ki fogja elégíteni a szomjúságát.

Nem volt könnyű hinni egy ilyen ígéretnek. „Hisz vödröd sincs, a kút meg mély. Honnan vehetnél hát élő vizet?” (Jn 4,11) – kérdezte.

Nem fogta fel, hogy Jézus a lelke mélyén meglévő szomjúságról beszélt – egy Általa teremtett vágyról, mely arra szolgál, hogy az asszonyt Jézushoz vezesse: az Egyetlen Forráshoz, aki a lelkét kielégítheti.

Csak a Szentlélekre volt szükség, hogy felhúzhassa – nem a vizet a kútból, hanem az asszony lelkét Önmagához. És amilyen mélyen volt a víz a kútban, olyan mély volt a szív, amibe beletekintett. Az asszonytól függött, engedi-e, hogy Jézus elérjen lelkének azon pontjaihoz, melyeknek legnagyobb szükségük volt Rá.

Tudom, milyen az, amikor arra van szükségünk, hogy Jézus mélyen a lelkünkbe tekintsen, s megmutassa az űrt, amit csak Ő tud kitölteni.

Én is, mint az asszony a kútnál, más forrásokból próbáltam kielégíteni szükségleteimet. Pedig ha ezeken a forrásokon tartom a tekintetemet ahelyett, hogy Jézusra néznék, soha semmi nem lesz elég.

Embereknél kerestem: családban, barátok közt, főnökök és fiúk közt, tanárok és mentorok közt, a férjemben, a gyermekeimben. Vártam, mikor érzem azt az elégedettséget, azt a jóleső érzést, hogy feltétel nélkül elfogadnak, ami együtt kéne járjon lelkem szomjának oltásával.

De kerestem tulajdonban és pozícióban, egy ideig még a hírnévben is. „Ha csak ezt megkapnám…” – gondoltam.

De mindegy, mennyit teszek, mennyit kapok, sosem elég arra, hogy feltöltsön. És kár is erre számítani.

Miért? Mert a szívünkben lévő űrt úgy alkotta meg Isten, hogy csak Ő tölthesse be. A lelkünk legmélyéről fakadó szomjúságot csak Ő elégítheti ki.

Ezt a mélyről jövő szomjúságot Dávid király is érezte, akinek pedig mindene megvolt: a legmagasabb pozíció, határtalan vagyon, óriási hatalom, de mindez nem elégítette ki. Kiaszott, Isten után szomjazó földként ír önmagáról:

„Isten, én Istenem, téged kereslek, utánad szomjazik a lelkem! Érted sóvárog a testem, mint a száraz, tikkadt, kiaszott föld.”

Majd leírja, mit él át, miután nagyot kortyol Isten szeretetéből: „Mert kegyelmed többet ér, mint az élet, ajkam dicséretet zeng neked. Magasztallak egész életemen át, s nevedben emelem imára kezem” (4-5 vk).

Ezt élte át az asszony is, aki Jézussal találkozott a kútnál. Nagyot kortyolt Jézus szeretetéből, s csordultig megtelt vele. Velünk is megtörténhet ez.

Mint a szamariai asszony szívébe, a mi lelkünkbe is belehelyezte Isten a vágyat azzal a céllal, hogy visszavezessen Hozzá. Csak az Ő feltétel nélküli elfogadása tudja kitölteni az űrt a szívünkben, kielégíteni az égető szomjúságot a lelkünk mélyén. Semmi nem fog kielégíteni, amíg meg nem elégszünk Isten szeretetével és elfogadásával.

Uram, mutasd meg az űrt a lelkemben, s azt, hogy mivel próbálom kitölteni. Azután vezess vissza, kérlek, Önmagadhoz, s taníts meg úgy állítani szívem edényét, hogy megteljen és beteljen igéreteiddel és szereteted erejével.Ámen.