„Az orvos azt mondta, három hét van hátra az életemből, ez pedig túlságosan kevés idő ahhoz, amit – néhány jó ember szerint – még meg kellene tennem.”

Egy húszéves lány szavai ezek, amelyek a kórházi ágyán hangzottak el.

Amikor a látogatója egészségi állapota felől érdeklődött, a lány teljes nyíltsággal elmondta az orvos véleményét.

– Gondolom, akkor sokat töprengsz azon, hova fogsz kerülni a halálod után.

– Nem, éppen ellenkezőleg. Próbálom száműzni ezt a gondolatot a fejemből. Vidám életet éltem, a világ gyönyöreit élveztem, így hát nincs értelme most bármin is gondolkodnom.

Ráadásul azt mondják a látogatóim, meg kell javulnom, hogy megfeleljek majd a mennynek. Én ezt nem tudom megtenni. Valójában meg sem próbálom. Akárhogy is, ez a három hét nem elég ahhoz, amit ezek a jó emberek kívánnak tőlem. Így pedig mi értelme van gyötörni magam ezzel a kérdéssel?

– Drága leányom! – szólt a látogató. – Én csupán 15 percet tölthetek itt, mert indul a vonatom, de mondhatom, hogy ez a 15 perc elegendő ahhoz, hogy megállhass Isten jelenlétében. Miért mosolyogsz?

– Elnézést kérek, nem akartam tiszteletlen lenni, de nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak azon, amit az imént mondott.

– Nos, akkor ebben a csodálatos régi könyvben, a Bibliában, megmutatom, mit mond neked Isten erről: „De Isten, gazdag lévén irgalomban, az ő nagy szeretetéért, amellyel minket szeretett, minket is, akik halottak voltunk a vétkek miatt, életre keltett a Krisztussal együtt – kegyelemből van üdvösségetek!” (Ef 2,4-5)

– Most figyelj ide, nem ebben az állapotban vagy te is: „halott a vétkek miatt”?

– De, pontosan úgy van.

– Akkor halld meg, mit mond Isten Igéje: „...az Ő nagy szeretetéért, amellyel minket szeretett, minket is, akik halottak voltunk a vétkek miatt...” Nem látod, hogy Isten úgy szeret, ahogyan vagy? Az igaz, hogy senki nem tudja megjobbítani saját magát, nem hogy három hét alatt, de harminc év alatt sem, viszont az is igaz, hogy Isten az Ő végtelen szeretetével nem szűnik meg keresni az embereket, közöttük téged is.

Sok-sok ember fekszik fájó szívvel a közömbösség álarca alatt. Ez a fiatal hölgy is, akit látszólag nem érdekelt az örökkévalóság, ezeknél a szavaknál könnyekre fakadt.

– Ó, hogy miért nem mondták ezt nekem a többiek?! – kiáltott fel. – Milyen jó, hogy Isten keres!

A látogató szólt még néhány szót Isten csodálatos szeretetéről, azután eltávozott. Néhány nap múlva, amikor visszatért a városba, ismét meglátogatta a lányt, aki ezúttal boldog mosollyal fogadta.

– Amióta itt járt nálam – mondta boldogan –, nem tudok másra gondolni, csak Isten végtelen szeretetére, aki engem is keresett és megtalált!

N. N.