Az érdekesebb egyéniségek közé tartozik az Ézs 41–48-ban az a személy, aki felszabadította Izraelt a babiloniak alól. Noha feltehetőleg leplezett utalásokat már a 41,1–6.25-ben és a 43,14-ben is találunk, II. Küroszt (Círusz) nem nevezi néven az Írás egészen az Ézs 44,28–45,1-ig.

Úgy tűnik, mikor megnevezésre került, némelyek kételkedni kezdtek benne, hogy Isten egy ilyen hitetlent is felhasználhat, hogy elérje céljait. Isten válaszképpen biztosította őket arról, hogy a világegyetem és minden benne foglalt dolog teremtőjeként bárkit választhat célja kivitelezésére, hogy megváltsa népét és rajtuk keresztül az egész világot (Ézs 45,2–7.13).

Sajnos nem mindenki ismerte fel II. Küroszt annak, aki valójában volt, és tért vissza a fogságból. Ezért sokan, még Izraelből is, kimaradtak az Isten által számukra készített áldásból (Ézs 46,8–13). Mindazonáltal azok, akik felismerték Isten kezét II. Kürosz munkájában, és elfogadták az általa felkínált szabadságot, dicsőségesebbnek és gyönyörűbbnek találták, mint valaha is képzelték (Ézs 48,20–22) Isten kezét.

Miután II. Kürosz ennyire fontos szereplője az Ézs 41–48-nak, nézzük meg, mit találunk róla! Az Asszír Királyság késői napjaiban egy Akhaimenész nevű férfi egy kis államot alapított a Zagrosz-hegységtől keletre, a Perzsa-öböltől északra. Mikor meghalt, királyságát fiára, Teiszpészre hagyta, aki kiterjesztette észak felé a hegység irányába, és kelet felé végig az öböl mentén.

Mikor Teiszpész meghalt, a királysága megoszlott két fia között úgy, hogy az északi és nyugati részek – melyek Ansan néven váltak ismertté – I. Küroszhoz, a déli és keleti részek – melyeket Párthia néven ismerünk – Ariaramnészhez kerültek. Mindkét férfi kétségkívül hozzáértő uralkodó volt. Így amikor I. Kürosz meghalt, egy kicsiny, de szilárd királyságot hagyott fiára, I. Kambüszészre, aki halála után az ő fiára, II. (Nagy) Küroszra hagyta azt valamikor Kr. e. 559 körül. Hasonlóképp Ariaramnész is fiára hagyta a királyságát, aki az ő fiára, Hüsztaszpészre, és ő az ő fiára, I. (Nagy) Dareioszra.

II. Kürosz hatalomra kerülésének pontos körülményei ismeretlenek. A legismertebb történet, mely Hérodotosz tollából származik, beszél I. Kambüszész házasságáról Mandanével, a médek királya, Asztüagész lányával, valamint Asztüagész ezt követő álmáról, mely szerint a házasságból származó elsőszülött egy nap majd megszerzi a trónt. Így amint II. Kürosz megszületett, Asztüagész megparancsolta, hogy öljék meg. Azonban a hivatalnok, aki a parancsot kapta, egy arra menő pásztornak adta II. Küroszt, hogy felnevelje. Mikor Kürosz felnőtt, nemcsak apja nyomdokaiba lépett, hanem mint Ansan királya, megtámadta nagyapját, Asztüagészt is, és megszerezte a méd trónt Kr. e. 550-ben.

II. Kürosz szinte azonnal konfliktusban találta magát Asztüagész sógorával, Kroiszosszal is, a kis-ázsiai lüdek királyával. Úgy tűnik, Kürosz hamar legyőzte őt és a környező görög városállamokat is Kr. e. 545-re, majd visszafordította figyelmét a Perzsa-öböl térségére. Bár a körülmények ismeretlenek, Párthia (Hüsztaszpész, Kürosz unokatestvérének vezetése alatt) hamar megadta magát, és II. Kürosz satrapiája lett. Így tehát kevesebb mint tíz év alatt II. Kürosz sikerrel épített fel egy hatalmas birodalmat, mely Babilon területét leszámítva végignyúlt egészen az Égei-tengertől Indiáig.

Ugyan Babilon tiszteletet parancsoló akadálynak látszott, valójában nem volt az, hiszen az utolsó újbabiloni uralkodó, Nabúnaid elhagyta a várost egy vallásos szentély kedvéért az észak-arábiai Teimában. A Marduk-kultusz hatalmát akarta az állam alá vonni, ami azonban ellenálláshoz, majd lázadáshoz vezetett, és ezért menekült az arabok közé. Amíg távol volt, Babilon fővárosát a trónörökös, Bél-sar-uszur (Belsazár) vezetésére bízta. Mindemellett a legnagyobb inzultust azzal követte el, hogy elhanyagolta Marduk, a babiloni főisten imádását. Így hát nem meglepő, hogy amint II. Kürosz legyőzte Opisznál a babiloni fősereget Kr. e 539 kora őszén, a királyság teljesen az övé lett.

Mikor II. Kürosz hadai elérték a várost, Bél-sar-uszurt (Belsazár) lemészárolták (Dán 5,30), és Nabúnaid, aki ott keresett menedéket, elmenekült. Hamarosan elfogták és átadták Kürosznak, de mindezek után is helytartó maradhatott egy tartományban.

Mivel sok választásuk nem volt, és Kürosz valójában ugyanazokat az isteneket imádta, akiket ők, Babilon városának lakói tárt karokkal fogadták Küroszt.1 Ezzel tehát Kr. e. 539-re Kürosz irányította a világ teljes közel-keleti részét, Egyiptomot leszámítva, melynek meghódítását fiára, II. Kambüszészre (Kambúdzsija) hagyta.

Bár II. Kürosz haditettei valóban kiemelkedőek voltak, legemlékezetesebb mégis leginkább a békés együttélésről vallott nézetei miatt maradt. Azaz, ellentétesen asszír és babiloni elődeivel, akik igyekeztek megalázni ellenfeleiket, ő megpróbálta fenntartani emberi méltóságukat még akkor is, ha elestek a csatában. Ezért nem zsákmányolták ki, nem erőszakolták meg, és általánosságban nem kegyetlenkedtek azokkal, akiket meghódítottak.

Sőt, a már leigázottaknak (például a zsidóknak) is megengedte, hogy hazatérjenek szülőföldjükre, és amennyire tőlük telik, újra felépítsék életüket (2Krón 36,22–23; Ezsdr 1,1–4).2 Mindemellett, bár Isten népéből sokan visszatértek otthonukba, akik Babilonban akartak maradni, azok ezt is megtehették (Ezsd 1,4).

Bár II. Kürosz minden bizonnyal egyszerűen csak úgy tekintette ezeket a hazatelepítéseket, mint a különböző istenségek összebékítését. Ugyanakkor ez a tette valójában sokkal több volt ennél, hiszen ezzel beteljesítette az Isten által megígért helyreállítást (Ézs 44,28–45,4; Jer 25,11–12; 29,10; 2Krón 36,22–23; Ezsd 1,1).

Még ha II. Kürosz zsenialitása egyértelműen az irgalmasságában rejlik is, azért mint uralkodó is jól működött. Bár sosem volt igazi fővárosa (hol Paszargadaiban, hol Ekbatanában, hol Babilonban élt), hatalmas birodalmát satrapiákra, avagy tartományokra osztotta, ahogyan Dareiosz is (Dán 6,1), és ezek mindegyikét egy-egy helyi satrapa igazgatta. Értelemszerűen ezek a helyi uralkodók voltak felelősek a béke fenntartásáért, az adók beszedéséért és a helyi satrapia ügyeinek intézéséért.

Sajnos igen kevés ismeretünk van II. Kürosz életének utolsó éveiről, leszámítva halálának eseményét. Kr. e. 530 környékén II. Kürosz csatába bonyolódott egy nomád csoporttal az északkeleti határoknál. Szerencsére hátrahagyta fiát és kijelölt örökösét, II. Kambüszészt, hogy képviselje őt a babiloni újévi ünnepségen. Az összetűzésben életét vesztette. Testét visszaszállították Paszargadaiba (ma Murghab), ahol sírja ma is látogatható.

A hatalomátvétel az előzetes intézkedések ellenére sem ment zökkenőmentesen, mert II. Kambüszésznek meg kellett ölnie testvérét, Szmerdészt (akit Bardija néven is ismerünk), hogy elfoglalhassa a trónt. Azonban, ahogy biztosította az uralmat, Egyiptomra fordította figyelmét, ahol könnyű győzelmet aratott, és kikiáltotta magát a huszonhetedik dinasztia első királyának.

Ugyan megpróbálta Egyiptomot ugródeszkaként használni Afrika maradék részének meghódítására, nem járt sikerrel, és visszaindult Babilon felé. Azonban Kr. e. 522-ben meghalt, még azelőtt, hogy hazaért volna, helyét I. Dareiosz foglalta el, aki megalapította azt a birodalmat, amit mi Perzsa Birodalomként ismerünk.

Biztos vagyok abban, hogy Ézsaiásnak számos kritikát kellett elszenvednie, nemcsak azért, mert egy idegent nevezett meg, mint aki majd visszahelyezi Isten népét, de azért is, mert már jelentősen korábban megnevezte azt.

Mégis, a történelem is bizonyítja, hogy Isten munkálkodott Küroszon keresztül, nemcsak azzal, hogy engedélyezte a népnek, hogy hazatérjen, de azzal is, hogy segítse őket országuk újjáépítésére tett erőfeszítésekben (Ezsd 5–6).

Tehát egyesek tiltakozása ellenére is Isten egy meglehetősen istentelen embert használt fel, hogy beteljesítse az ő céljait a földön (Ézs 48,20–22).