„Ám az Úr ezt mondta Sámuelnek: ’Ne nézd külsejét, se termete magasságát, mert én elvetettem őt! Én nem aszerint ítélek, amire az ember néz: az ember ugyanis azt nézi, ami látszik, az Úr azonban a szívet tekinti.’” 

1 Sám 16:7

Tegnap, mikor befejeztem a futást – jól van na, inkább lassú kocogás volt -, szóval, mikor kifelé tartottam a tornacsarnokból, összefutottam egy régi barátnőmmel. Még abból a templomból ismerem, ahol a férjem dolgozott húsz évvel ezelőtt, amikor összeházasodtunk. Egyike volt ez az asszony az édesanyáknak, akiknek a gyermekeivel a férjem foglalkozott. Tanúja volt családalapításunk első időszakának, amikor megszületett Mackenzie lányunk, aki most tölti a 19-ik évét.

Beszélgetésünk természetszerűen kanyarodott a gyermekei felé: hol vannak, mit csinálnak, házasok-e, mit végeztek, hol dolgoznak, stb. Ő is kérdezte, milyen jövőt tervezünk három gyermekünknek: készülnek-e egyetemre? Milyen pályára szeretnének lépni? Az ő gyermekei mind jól fizető, köztiszteletnek örvendő karriert indítottak, egyikük kiemelkedő sebész.

Ez a délutáni találkozás elgondolkodtatott. Mi az, amit „sikernek” nevezünk, főleg, ha a gyermekeinkről van szó? Az a siker, ha olyan gyermekeket nevelünk, akik a társadalom által fontosnak tartott munkát végeznek? Hogyan mérjük a sikert gyermekeinkben, amikor még fiatalok, amikor még otthon vannak? Az a siker, ha gyermekünk látszólag engedelmes, ilyeneket mond: „Igen, anyu”, „Nem, uram”, „Örülök, hogy találkoztunk” – mindig, amit illik?

Minél régebb óta vagyok anya, annál biztosabbnak látom, hogy az engedelmesség, bár külső jelekben mutatkozik meg, a szívben kezdődik. Meg akarom tanítani gyermekeimet viselkedni – ami nem könnyű feladat -, de ennél fontosabbnak tartom, hogy megtanítsam nekik, a szívük mindig Istennel legyen.

Régebben olyan gyermekeket szerettem volna, akik nem követnek el semmi rosszat. Most más célom van. Az, hogy ha valami rosszat tesznek – mert ez minden gyermekkel és minden felnőttel előfordul -, hozzák helyre, és ne akarják eltussolni. Vegyék észre, ha megbántanak valakit, vagy ha nem engedelmeskednek Istennek és az ő akaratának. Aztán figyeljenek a Szentlélek jelzéseire, ismerjék el hibájukat, és tegyék jóvá a rosszat. Magamnak is ezt kívánom.

Ahogy a mai igénk is figyelmeztet, mi emberek gyakran a külső, a látható dolgokra figyelünk – szépségre, tehetségre, okosságra és hasonlókra. Isten tekintete a szívünkig hatol: motivációinkat, szándékainkat, jellemünket vizsgálja. Az ő mérővesszője sokkal pontosabb és fontosabb a miénknél. Milyen sokan költenek dollárezreket az előzőre, és teljesen megfeledkeznek az utóbbiról. Isten szava hozzánk teljesen világos. Ami belül vagyunk, az vagyunk igazán.

Egyik évben a lányunk büszkén hozott haza egy ütközőmatricát, amit korosodó járgányunkra kellett felragasztanunk. Befejezte hét éves bibliai memorizáló tanfolyamát a gyülekezet gyermekcsoportjában. Ez állt a címkén: „Az én gyermekem Timóteus-díjat kapott az AWANÁban*.” Szorgalmasan dolgozott, és nagyon büszkék voltunk rá.

Kisebb testvéreinek viszont nem ment úgy a memorizálás, és a többi tanulási képességük is gyengébb volt. Ők is végiggürcölték ugyanazt a programot, de nem tudtak olyan tökéletesen teljesíteni, hogy megkapják a díjat és a velejáró matricát.

Elgondolkoztam: csak a látványos képességekre és a tanulási sikerekre lehetünk büszkék? Talán ugyanígy örülhetnénk a jellembeli jó tulajdonságoknak, vagy az igyekezetnek, a buzgalomnak, ami látszólag nem vezet eredményre. Ugyanolyan örömmel tehetnénk ki egy matricát az ütközőre, amin ez áll: „Büszke szülője vagyok egy gyermeknek, aki épp csakhogy átment matekból, de nagyon tud szeretni.”

Uram, segíts, hogy a belső lényemmel akarjak tetszeni Neked – az indítékaimmal, szándékaimmal, jellemvonásaimmal -, és ennek fontosságát tudjam átadni a velem élőknek is. Azt szeretném, ha legbelső lényem pontosan tükrözne Téged a világ felé. Ámen.