„Mert te vagy szabadító Istenem, mindig benned reménykedem.” Zsolt 25,5b

Hónapokig dolgoztam rajta, sokat vártam tőle, tele voltam reményekkel. Aztán egy szempillantás alatt összeomlott az egész. Éles késként hasított szívembe a valóság, és apró szilánkokra szabdalta az álmaimat. Hatalmas csalódás volt; nehezen lettem úrrá az érzéseimen. Fáradhatatlanul dolgoztam ezen a terven, és most nemcsak csalódást, de elutasítást is éreztem.

A csalódás ingerültségbe, majd bánatba fordult. Nem éreztem igazságosnak.

Miért nem hallgatta meg Isten a kéréseimet? Miért helyezett a szívembe egy álmot, hogy aztán hagyja összetörni? Miért engedte, hogy ez megtörténjék? Miért épp velem történt?

Tudtam, hogy pozitívan kéne hozzáállnom, nem kellene feladnom, de nem éreztem magamat képesnek rá.

A kérdések tovább doboltak az agyamon. Mi értelme volna? Miért lenne jó újrakezdeni? Ha Isten ennyi idő után nem hallgatott meg, minek folytassam a próbálkozást?

Látod, hagytam, hogy az érzelmeim eluralkodjanak a gondolkodásom fölött, és háttérbe szorítsák a hitemet.

Csak a csalódás kiváltotta érzelmekkel foglalkoztam, ahelyett, hogy Istennek a hitem által nem látható ténykedését figyeltem volna a háttérben. Igazságtalannak éreztem a történteket, s nem gondoltam arra, hogy Isten megoldásai mindig a lehető legjobbak. Azonnali eredményeket vártam, ahelyett, hogy Isten tökéletes időzítésére hagyatkoztam volna.

Rövidesen rájöttem, hogy érzelmeim a hitem útjában állnak. Ezért a 25. zsoltárhoz fordultam, hogy a következő versek átmossák a lelkemet:

1. „Uram, hozzád emelem a lelkemet,”

Kedveszegett voltam, értéktelennek, reményvesztettnek, elutasítottnak éreztem magam. Kiöntöttem a lelkem az Úrnak, és Ő figyelt rám.

2. „Benned bízom, Istenem, ne szégyenüljek meg, ne nevessenek ki ellenségeim!”

Isten figyelmeztetett, hogy Benne bízzam, ne a vágyaimban vagy egy álomban. Ne a világ véleményében. Ne a saját képességeimben. Ne az időzítésemben. Ne az ötleteimben. Csak Benne. Elé hoztam az ellenségeimet: a kétségeket, az elbizonytalanodást, az összezavarodást, az elkedvetlenedést.

3. „Senki se szégyenüljön meg, aki benned reménykedik, azok szégyenüljenek meg, akik ok nélkül elpártolnak tőled!”

Mindegy, valóra válnak-e az álmaim, nem fogok megszégyenülni, mert Isten az istenem. Ha tervei keresztezik is az álmaimat, tudom, örök ígéreteit be fogja tartani.

4-5a. „Utaidat, Uram, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem! Vezess hűségesen, és taníts engem,”

Itt megálltam. Kezdtem világosabban gondolkodni. „Miért verem a falba a fejem? Miért aggodalmaskodom, miért esem kétségbe? Hagyom, hogy Isten irányítsa az utaimat?” Isten gyöngéden figyelmeztetett, hogy ő a tanár, mi diákok vagyunk.

5b. „mert te vagy szabadító Istenem, mindig benned reménykedem”.

Ha a vágyaimba és a képességeimbe vetem a reményemet, eleve kudarcra ítélem magam. Egyetlen reményem az örömre és a beteljesülésre Krisztustól származik. A reményt csak Benne találhatom meg, nem emberekben, karrierben, férjben, gyermekekben, egyházban, anyagi sikerekben, gondtalan életben, beteljesülő álmokban.

Mindig fognak érni csalódások. De ha Istenben élünk, csalódásaink a Vele való találkozások színhelyei lesznek, ahol újra Belé vethetjük bizalmunkat. De gyakorolnunk kell, hogy hitünk eluralkodjék érzéseink fölött.

Uram, Te ismered szívem fájdalmát, a csalódás tüskéit, amik megsebeztek. Segíts, hogy bízzam Benned ahelyett, hogy felőrlődnék bánatomban. Tölts fel olyan erős hittel, ami uralkodni tud az érzelmeim felett. Ámen.