„Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét csak féljetek, hanem a gyermekké fogadottság lelkét, amelyben azt kiáltjuk, ’Abba! Atyánk!’” Róm 8:15

Victoria megragadta a telefont, és veszettül tárcsázni kezdett. „Vedd fel, vedd fel, vedd fel…”- mormolta. Aztán megszólalt egy mély férfihang a vonal végén.

Victoria már mondta is: „Apu, bajban vagyok. Szükségem van rád.”

Jelenet egyik kedvenc sorozatomból. Nem mondom, hogy a legintellektuálisabb műsor, amit valaha láttam, de nagyon szeretem a szereplőit. Egyiket különösen. A fenti bepánikolt nő édesapját. Nem tökéletes apa, legtöbb esetben még jó apának sem mondanám. Ám a gyermekei tudják, hogy ha bajban lennének, felbérelne egy kisebb hadsereget, elköltene bármilyen összeget, beülne azonnal a magánrepülőgépébe, hogy a segítségükre siessen, és kiszabadítsa őket a bajból.

Az apa készsége gyermekei megvédésére valamit mélyen megmozgat bennem. Nekem jó édesapám volt, de sosem kértem tőle segítséget. Tudós típus volt. Tanárember, aki imádta a könyveit, a klasszikus zenét és a pipáját. Tudtam, hogy szeret – de nem erről van szó. Egyszerűen nem volt aktív résztvevője az életemnek. Édesanyámhoz fordultam gondjaimmal, ő volt a segítőm, a megmentőm.

Nem volt köztünk konfliktus édesapámmal. Legalábbis én nem tudtam róla. Mindaddig, míg valaki észre nem vette, hogy földi apámmal való kapcsolatom befolyásolta mennyei Atyámmal való kapcsolatomat. Igazán? Azt hittem az olyan, amilyennek lennie kell. Elkezdtem imádkozni és gondolkozni róla.

Bár mélyen szerettem Istent, rájöttem, hogy nem úgy tekintek rá, mint egy közeli édesapára. Talán, mint egy távolira. De nem olyanra, akihez odafutok, ha bajban vagyok. Nem olyanra, aki ölbe vesz és megsimogat, ha sírok. Aki megmozgatja az eget és a földet, vagy beindítja a magánrepülőgépét, hogy a megmentésemre siessen.

Nem volt ilyen apaképem. A szívem mélyén tudtam, hogy Isten meg tudna szabadítani, de vajon meg is akar? Ugyanazzal a szenvedéllyel akar segíteni, ahogy én a gyermekeimen? Szomorúan vettem tudomásul, hogy nem igazi gondoskodó édesapaként tekintek Istenre. Pedig szeretnék.

Ezért elkezdtem másként imádkozni. Jézus megmutatta, milyen szoros kapcsolatban él Mennyei Atyjával. Abbának, azaz apámnak, apukámnak szólította (Mk 14:36). Megpróbáltam így imádkozni. Furcsa volt, és néha még mindig az. De közelebb kerültem Istenhez ezzel a gyöngéd megszólítással, és rájöttem, hogy Ő már régóta ezt várta tőlem.

Kezdem érteni, hogy Isten szeretete irántam olyan, mint amit én érzek a gyermekeim iránt. 18 éves fiam túl nagy már ahhoz, hogy anyucira lenne szüksége, de bennem még mindig ott a vágy, hogy védelmező, gondoskodó szeretettel vegyem körül. És ahogy én szeretném, hogy felnövekvő gyermekeim odajöjjenek, az ölembe bújjanak, és fejüket a vállamra hajtsák, így vágyik Isten arra, hogy hozzá menjek.

Még tanulom ezt a kapcsolatot. Azt viszont biztosan tudom, hogy a vele való értékes, szoros kapcsolatra hív mennyei Édesapám. Azt várja, hogy „Apukámnak” szólítsam.

Drága Apukám, úgy szeretném felfogni irántam való szeretetedet. Eszemmel tudom, hogy gyengéd édesapa vagy, de a szívemmel még nem értem teljesen. Kérlek, mutasd meg gyöngédségedet. Segíts, hogy le tudjam bontani a korlátokat, amik megakadályozzák, hogy a te drága kislányodnak érezzem magam, és akként is éljek. Szeretnélek jobban megismerni. Ámen.

(Encouragement for today, Glynnis Whitwer)