"Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk.”

Zsolt 90,12 

Amikor mérges lettem négyéves kislányomra, mert egy hernyót tanulmányozott a járdán, tudtam, hogy ez így nem mehet tovább. 

Úszásoktatásra indultunk. Még nem értünk ki az udvarról, mikor észrevettem, hogy nincs nálam a pénztárcám. Kértem a kislányt, várjon meg a kocsifeljárón, mert mindjárt jövök. 

Hamar visszaértem, de a göndör fürtös fejecskét sehol sem láttam. 

Tekintetem végigpásztázta a hintát, a fenyőfák közti rést, majd a garázsba is benéztem. 

El fogunk késni, mondtam magamnak, és a lapockáim között éreztem a menjünk-már feszültségét. Végül a kocsifeljáró mögötti járdán találtam rá a guggoló Lizzyre. 

„Nézd, mit találtam, anya”, szólt visszafojtott hangon, és kék szemében elragadtatás csillogott, ahogy rám nézett. Odasiettem, és a térdei közötti árnyékban egy narancssárga, nagy, szőrös hernyót pillantottam meg. Mosolyt erőltettem az arcomra, megfogtam a karját, és rászóltam: „Indulnunk kell”. 

„Csak egy picit maradjunk még”, könyörgött Lizzy. „Mindjárt pillangóvá változik. Látni akarok egy igazi csodát.” 

Sóhajtottam, és gyengéden meghúztam a karját. „Ma nincs időnk csodákra”, morogtam, ölbe kaptam, és a kocsihoz vittem a kislányt. 

Hernyóvizsgáló drágaságomat bekötöttem a gyerekülésbe, majd a megengedett legnagyobb sebességgel száguldtam a városon keresztül az uszodáig. 

A műszerfal órája sürgetett, a visszapillantó tükörben pedig rosszallóan nézett egy drága szempár. Az előbb még ámulattól csillogott, most meg könnyek homályosították el. 

„Úgy tudtam, szeretsz úszásra járni” – szóltam, és úgy tettem, mintha nem látnám a kislányom arcán lefelé csordogáló szomorúságjeleket. 

„Szeretek is”, válaszolt Lizzy vékony hangocskája. „De a sietéstől fáj a szívem.” 

Most az én torkomba költözött be egy szomorúsággombóc. 

Próbálok mindent megadni gyermekeimnek, ami a fejlődésükhöz szükséges, rengeteg jobbnál jobb elfoglaltsággal töltöttem meg a napjainkat: kézműves foglalkozások, úszás, templomi rendezvények, játszóház. De az utóbbi időben mintha megfakult volna a programok fénye. Az órarendünk megtelt, de a szívembe üresség költözött. 

Mikor a medencéhez értünk, leültem a szélén, és néztem az oktatást. Az edző állt a vízben, és kérte Lizzyt, hogy ússzon oda hozzá. 

Kislányom vett egy nagy levegőt, a fejét a víz alá dugta, és minden erejével rúgkapált. Elég sebesen közeledett az edző felé, de hirtelen hadonászni kezdett, a törzse lemerült, s ahogy a fejét kidugta a vízből, rémülten felsikoltott. 

Az edző felnyalábolta, és kihozta a medencéből. Lábra állította, s mialatt a kislány levegőért kapkodott, így okította: „Lassabban mozogj. Úgy siettél, hogy elfelejtettél levegőt venni!” 

Egy szőrös, narancssárga hernyó jelent meg a szemem előtt, és a gyomrom összeszorult a felismeréstől. Bár a testi szemeimet elhomályosították a könnyek, már világosan láttam. 

A nagy rohanásban nem hagytam, hogy a lelkünk levegőhöz jusson. Nem volt időnk rá, hogy a járda szélén időzzünk, de még azt se vettük volna észre, ha valaki segítségre szorul. Nem volt időnk gyönyörködni Isten igéjében vagy teremtett világában. Ahogy egy őrjöngő anyuka mondaná: „Nincs időnk csodákra!” 

Mai alapigénk arra figyelmeztet, hogy az élet ajándék, amit bölcsen kell felhasználnunk. Nem arra teremttettünk, hogy számláljuk a napjainkat. Érjük el, hogy számítsanak a napjaink. 

Nem sok előkészület kell ahhoz, hogy csak teljen az idő, de ha valóban élni akarunk, ahhoz Szentlélek-ihlette bölcsességre van szükség. Talán ezért fordul a zsoltáros alázattal Isten felé, és kéri: „Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk.” 

A Biblia nem tartalmaz pontos mintát arra, hogyan osszuk be tökéletesen az időnket, de ez a rövid mondat megmutatja, hogy egyedül Isten ismeri a tökéletes ritmust, ami szerint élnünk kell. Ő tudja, hogyan irányítsuk életünket anélkül, hogy lelkünk kiszikkadna. Ő tudja, milyen sebességgel működjünk, hogy ne fájduljon meg a szívünk a sietéstől. 

Ha valóban élni szeretnénk, alakítsuk napirendünket Isten elképzelése szerint. 

Úgy számláljuk napjainkat, hogy mindig maradjon idő a csodákra, mert sosem tudhatjuk, mikor kerül elénk egy szőrös, narancssárga, bebábozódott hernyó aki épp pillangóvá készül átalakulni. 

Istenem, taníts, hogyan osszam be úgy az időmet, hogy közben valóban éljek!  Ámen.