„Azután így szólt az Úristen: ’Nem jó az embernek egyedül lennie.’” Ter 2,18a

Szakmai pályafutásom egyik legfontosabb projektjén dolgozom. Talán izgalmasnak tartod a kihívást jelentő feladatokat, de ez az enyém most azt jelenti, hogy órákon át ülök melegítőben a képernyő előtt, és a villogó kurzort bámulom.

Már a zuhanyozásra szánt idő is megkérdőjeleződik.

Magától értetődő tevékenységnek számít, hogy felolvasok a kutyámnak.

Az is természetes, hogy legalább kétszer egy héten gabonapelyhet vacsorázom.

Életem álma ez a projekt. Mintha mindig erre vártam volna. Ezért rosszul esik kimondani azt, ami következik. De: az álmom hihetetlenül magányossá tesz.

Csak én és a gondolataim. Hosszú-hosszú órákon át, nap mint nap.Néha elküldöm egy-egy ötletemet valamelyik barátomnak, barátnőmnek, hogy a véleményét kérjem, de az idő 90%-ában magam vagyok a gondolataimmal.És ha ennyi társaságod van hosszú időn át, a gondolatok megtámadnak.

Úgysem tudod megcsinálni.

Nem neked kellett volna megkapnod a feladatot.

A határidők és a többi tennivalóm szinte lehetetlenné teszik, hogy időt szánjak a barátaimra. De ahogy erről beszélgetek másokkal, kiderül, hogy nem csak én küzdök a magányossággal. Többször hallom ugyanazokat a szavakat: „Elszigetelve érzem magam”.

Egyeseknél a túlvállalás okozza, hogy nincs idő a barátokra. Mások sebeket kaptak, nem vágynak senki társaságára. Sokan pedig, mint én is, egészen más utakat járnak, mint a baráti körük.

A múltnap váratlanul beállított valaki, hogy kölcsön kérjen valamit. Egy rokon toppant be, én melegítőben voltam, zuhanyozás nélkül, egyetlen vágyam volt, hogy a gépem előtt üljek. Tudtam, hogy nagyon goromba dolog lenne, ha még köszönni sem mennék ki a vendéghez.

Nagy levegőt vettem, elnézést kértem a külsőmért (ami hál’ Istennek egyáltalán nem zavarta), és végül egy egész órán át beszélgettünk. Nem került szóba a munka, a határidők, az életünkről osztottuk meg gondolatainkat.

A legüdítőbb óra volt, amit az utóbbi időben átéltem. Magabiztosan tértem vissza a munkámhoz.

A Teremtés könyve 2,18a-ban olvashatjuk, hogy Isten a kezdet kezdetén már társas lénynek teremtett minket. „Azután így szólt az Úristen: ’Nem jó az embernek egyedül lennie.’” Ez a mondat ugyan Ádám és Éva, az első férfi és nő teremtésére vonatkozik, de mindenképpen kitűnik belőle, hogy Isten belénk teremtette a másik ember iránti vágyakozást, szükségünk van valakire, akivel megbeszélhetjük dolgainkat.

Olyan könnyű megfeledkezni erről. Vagy hagyni, hogy büszkeségünk meggyőzzön, nincs nekünk szükségünk senkire. Az elszigeteltség legnagyobb hazugsága, hogy képesek vagyunk végigvinni az életet anélkül, hogy lenne valaki az oldalunkon.

Drága barátnőm, én nem tudhatom, hogy mindez most vonatkozik rád, vagy később lesz része az életednek. De biztatni akarlak, hogy ne mondd vissza a meghívásokat, szánj időt rá, hogy felhívj valakit egy jó beszélgetésre, vagy ne érezd hiábavaló időtöltésnek, ha ő hív fel. Hagyd, hogy az emberek hozzátartozzanak az életedhez. Hidd el, érdemes.

Uram, add, hogy úgy tekintsek az életemhez tartozó emberekre, mint ajándékokra, akiket Te adtál a javamra. Fogadjam el őket szeretettel, és szánjak időt a kapcsolataimra.  Ámen.