„Értelmet adok neked, megtanítalak az útra, amelyen járnod kell. Tanácsot adok neked, s szemem rajtad nyugszik.” Zsolt 32,8

Tudom, milyen eltévedni.

Már egy órája haladtunk a mellékúton, mire rádöbbentünk, hogy eltévedtünk. Egy kis motel előtt megállítottam a kocsit, gondoltam, itt majd eligazítanak. Két középkorú férfi ült a pult mögött, lábuk a pulton, s egy apró tévét bámultak. Megköszörültem a torkomat, hogy felhívjam magamra a figyelmet. „Elnézést, megmondanák, hogyan jutunk vissza az autópályára?” Üres tekintettel felém pillantottak, aztán vissza a tévére. Kimentem a kocsihoz, s közöltem a rossz hírt a barátnőmmel. „Eltévedtünk. Végünk.”

„Ugyan már – igyekezett megnyugtatni. - Ott egy benzinkút a túloldalon. Csak találunk valakit, aki hajlandó segíteni.” A hangjában reménykedés volt, a szívemben alig.

A kopott faépület az utca túloldalán akár sorozatgyilkosok tanyája is lehetett. A falakról mállott a festék, benőtte a bozót. Semmi hívogató nem volt rajta. Nem fogok egyenesen besétálni potenciális gyilkosaink markába. A barátnőmnek végül sikerült meggyőznie: „Nem állunk szóba senkivel – mondta. – Csak bemegyünk, és veszünk egy térképet.”

A nyikorgó, öreg ajtón belül körülnéztem gyilkosunkat keresve. Biztonságosnak látszott a környezet, meg is kaptuk az útbaigazítást, s gond nélkül visszajutottunk a kocsihoz.

Aztán meg hazakerültünk. De megtanultam valamit: az élet tele van zsákutcákkal, téves irányokkal, amik eltérítenek az útról. Időről időre eltévedhet a lelkünk is, ha nem Istentől kérjük az eligazítást, a választ kérdéseinkre. Mindig vannak jelei, ha ez megtörténik velem. Unalmasnak, ijesztőnek, eseménytelennek, céltalannak látszik az élet. Rám tör a szomorúság, napjaim magányosak, hidegek, sötétek. Már nem bízom saját döntéseimben sem. Ha nem kérünk rendszeresen pontos eligazítást Istentől, könnyen összezavarodhatunk, s nem tudjuk, hogyan tovább. Úgy érezhetjük, hogy végleg eltévedtünk.

Nem törvényszerű, hogy ez bekövetkezzék. Odafordulhatunk Istenhez segítségért. Mai alapigénkben Isten megígér valamit: „Értelmet adok neked, megtanítalak az útra, amelyen járnod kell. Tanácsot adok neked, s szemem rajtad nyugszik.” Nem kell egyedül tapogatóznunk a sötétben kiutat keresve. Isten mindig ott van, hogy megvilágítsa az ösvényt. Hiába határozzuk el szilárdan, hogy tartjuk az irányt, Isten útmutatása nélkül olyan helyre jutunk, ami nem volt szándékunkban. Ha szükségünk van eligazításra – akár akkor is, ha egy akaratos gyermekkel való bánásmódról, munkahely változtatásról, egy nehéz kapcsolatról van is szó – Isten hűségesen tanácsot ad. Tanácsát meglelhetjük az Igében, imádságban, a Szentlélekre hagyatkozásban, hogy Ő kövezze ki az utat előttünk. Csak akkor lehetünk biztosak, hogy elérjük úti célunkat, ha gyakoroljuk ezeket a módszereket.

Igaz, az életben akadályok gördülnek elénk, ismeretlen utakra kell fordulnunk, de Isten meg akarja mutatni az irányt, fel akar szerelni, vezetni akar az úton naponta, mialatt megtanuljuk, hogy egyre jobban Rá bízzuk magunkat.

Uram, eddig egyedül bolyongtam, céltalanul. Ma megtanultam, hogy Te arra vágysz, hogy irányt mutathass, hogy tanácsot adhass nekem. Életem apró részleteivel is törődsz, kutatni fogom hát Igédet, és követem az utat, amit kijelölsz nekem. Ámen.

forrás: Micca Monda Campbell Encouragement for today, www.proverbs31.org fordítás:eszmelkedesek.blogspot.hu fotó:pinterest.com