A Szentháromság legbensőbb élete

Mai füllel nehéz befogadni Jézus szavait: a barátai vagyunk, nem pedig a szolgái (v. 15), mégis parancsokról beszél (vv. 10.12.14.16–17). Ráadásul a szeretet engedelmességre kötelez (vv. 9–10). Ettől függ a közös öröm (v. 11). De ha valaki a barátom, hogyan parancsolhatnék neki? És mi módon lehetne a szolgai engedelmesség az őszinte szeretet feltétele? Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen parancsteljesítő lelkület a mi fejünkben nem egyeztethető össze a felszabadult örömmel.

Jézus szavainak megértéséhez először azt a tapasztalatot kell szemügyre vennünk, ami számára a legszemélyesebb. Ő lényege szerint a Fiú, az, aki egészen kivételes kapcsolatban áll az Atyával. Ezen a kereten kívül nem tudja megfogalmazni az identitását, ez a viszony számára a minden. Fiúi mivoltának pedig az a foglalata, hogy „megtartja Atyja parancsait, és megmarad az ő szeretetében” (vö. v. 10). Tévednénk, ha azt hinnénk, hogy az emberré lett Ige valamiféle rabszolgai viszonyulása nyer itt hangot. Ezek a szavak a Szentháromság legbensőbb életébe vezetnek be minket. Az Atya öröktől fogva kiárad, nemz, szüli a Fiút, és mivel Isten, ezt a lehető legteljesebben, fenntartások nélkül, lénye totalitásával teszi. Az Ige mint Fiú ennek a kiáradásnak a szülötte (de nem teremtménye), ő az, aki lényege szerint befogadja az Atya ajándékozását. És mivel Isten, totálisan válaszol is rá. Így fogalmazta meg ezt Jézus: „Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú kinyilatkoztatja” (Jn 11,27). Mindent átadni, mindent befogadni, mindent viszonozni – ez az atyai-fiúi viszony a Szentháromságban. Emberré születve Jézus ezt így tudja megélni: befogadja Isten akaratát, és egész személyességével, létével próbál megfelelni erre. Mondjuk ki így: engedelmeskedik. Még akkor is, ha ez fájdalmas. Ezt a „földi” tapasztalatot ekként írhatjuk le: „Annak ellenére, hogy ő volt a Fiú, a szenvedésből engedelmességet tanult” (Zsid 5,8).

Ezen a ponton áll elénk a legcsodálatosabb örömhír: amikor Jézus minket is meghív az engedelmességre, akkor nem szolgává tesz. Épp ellenkezőleg: a barátai leszünk, „mert mindazt, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek” (v. 15). Esélyt kapunk arra, hogy – emberként – belépjünk a Szentháromság életének belső viszonyhálójába. Az Atya akaratának befogadása ezért nem megaláz minket, hanem a legteljesebb szeretettapasztalattal ajándékoz meg. Ne féljünk hát engedelmes barátok lenni, hogy így megmaradjunk Krisztus szeretetében (v. 9)!

Török Csaba