,,Megvan az ideje a megszerzésnek, és megvan az ideje az elvesztésnek.” (Prédikátor 3:6 )
Semmi sem formálja úgy a jellemet, mint a veszteségek, és az azokkal járó változások kezelése.
Ha elveszítünk egy házasságot, egy állást, egy gyermeket, a hírnevünket, az egészségünket, a vagyonunkat stb., akkor választhatunk: álljuk az ütéseket, vagy padlóra kerülünk; megfeszítjük az izmainkat, vagy kifekszünk. Ami volt, nincs többé. Hirtelen csapdába kerültünk a múlt között, amit ismerünk, és a jövő között, amit nem. Térkép nélkül egy idegen területen, könnyen úgy érezzük, hogy minden elborít.
A hit azt mondja nekünk, hogy Isten végül minden véget új kezdetté tud formálni. De mihez kezdjünk addig, a fájdalomhoz és zavarodottsághoz szegezve, a régi vég és az új kezdet között? Pontosan ilyen helyzetben volt Izráel is, amikor lelki vezetőjük, Mózes, elvétetett tőlük.
A veszteség miatt az egész nép gyötrődött. „Izráel fiai harminc napig siratták Mózest a Móáb síkságán…” (5Mózes 34:8). Figyeld meg: Isten nem így válaszolt gyászukra: „Nem kellene így éreznetek. Felejtsétek el Mózest, végül is itt vagyok nektek Én! Itt az ideje összeszedni magatokat! Csak több hitre van szükségetek!” Ha a tanács nagyon „vallásosnak” hangzik, és köze sincs a realitáshoz, akkor nem Istentől jön.
Nem kívánja tőlünk, hogy szuper-spirituálisak legyünk, megtagadjuk a gyászunkat, és úgy tegyünk, mintha nem ért volna fájdalom. Ő időt ad a „sírásnak… gyásznak… veszteségnek”, amíg újra eljuthatunk a „nevetés… tánc… nyereség…” idejéhez (ld. Prédikátor 3:4,6).
Isten megengedte, hogy egy egész nép harminc napig semmi egyebet ne csináljon, csak érezze át és tanulja meg kezelni a gyászát. Könnyeid Isten gondoskodásának részei ahhoz, hogy túljuss ezen a veszteségen, és elindulj gyógyulásod felé.
A nap gondolata:
Vannak lelkek, amelyek olyanok, mint a hárfa: akkor is összhang kel rajtok, ha a fájdalom szele csap bele.
Kommentáld!