Gyuribá és a tacskókeverék elválaszthatatlanok voltak. Legalábbis azt hittük ...

Fotó: Szántói Krisztián

Mindig Gyuribának szólítottam őt, hiszen tizenegy évesen senki sem képes apának hívni egy vadidegent, aki beköltözik a házba, és próbálja elfoglalni a meghalt édesapa szerepét. Hogy négy testvérem miként viszonyult hozzá, sosem beszéltünk róla, de én, a legkisebb első pillanattól kezdve utáltam őt. Minden igyekezete ellenére trónbitorlónak hittem, és kellett két év, mire felértem ésszel, hogy senki helyét nem jött elfoglalni, hanem saját szerepét tölti be a családunkban.

Forrongó gyereklelkem lecsillapodott, és boldog izgalommal vártam az új testvért. Gyurika 1988 júliusában született, és két hét múlva meghalt. Sosem láttam őt, de úgy sirattam el, mint édes kisöcsémet, és ha képes lettem volna minden gátlásomat félretenni, Gyuribá vállán zokogtam volna, mert akkorra már ragaszkodtam hozzá, és vágytam egy teljes családra.

Élesen emlékszem az 1993-as évre, amikor az egész nyári szünetet a szépirodalom bűvöletében töltöttem, előre elolvastam a gimnáziumi kötelező olvasmányaimat. Azon a júliuson vettem Gyuribának Arany János-kötetet születésnapjára, és akkor esett tizenhat esztendős leánykaszívem örök szerelembe József Attilával.

Azon a csendes nyári délutánon is őt olvastam alföldi tanyánk udvarán ücsörögve, amikor legkisebb bátyám egy barna szőrcsomót tett lábam elé. Megpróbáltam kicsomagolni az apróságot, mire az kinyitotta egyik szemét, majd egy rosszalló nyögés kíséretében vissza is csukta.

A legédesebb tacskókeverék volt, amelyet valaha láttam, és flegma, lekicsinylő nyugalma azonnal szerelmet ébresztett bennem iránta. Aladdinnak neveztem el, és a magaménak tekintettem, de a Jóistennek más terve volt vele.

Kutyacsecsemő korában gyakran találtam tálkájába lógó fejjel, félig megrágott falattal szájában szunyókálva, az első fürdetések alatt hátranyaklott fejjel horkolt a tenyeremben. Amikor serdülőkorú kutyussá vált, férfiasodni kezdett a hangja és viselkedése is.

Egy alkalommal a napos csibék között garázdálkodott, mire odaértünk, már egy szegény pelyhes élettelenül feküdt előtte. Ki kellett derülnie, ki az úr a háznál, úgyhogy Gyuribá végighúzott egy nagyot a bűnös hátán.

Ezzel úgy hittem, a történet befejeződött, de Aladdin másként gondolta. Elsomfordált rongyszőnyegére, és a máskor az utcán biciklizők kerekeinek látványától tébolyultan ugató kutya nem mozdult. Amikor finom falatokkal teli tálkáját elétettem, megvetően rám emelte tekintetét, majd elfordította a fejét. – Tyű, a mindenedet! – csattantam fel dühösen – Őfelsége nem óhajt enni?!

– Majd eszik, ha megéhezik – dünnyögte Gyuribá. Igaza lett, Aladdin két nap után újra evett. Később megértettem, hogy csendes háború volt ez közöttük, amelyet Aladdin elveszített. Ez volt az első, és azt hiszem, az utolsó eset, hogy bármit is feladott.

Ettől kezdve azonban elválaszthatatlan pár lettek ők ketten. Gyuribá magával vitte a földekre, mikor szántani vagy aratni ment, a nap végén együtt tért haza a két munkás csutakosan, elégedetten. Aladdinnak irigylésre méltó önbizalma kerekedett, amely sokszor odáig ragadtatta, hogy nekiment a nála jóval nagyobb kutyáknak, akik persze könnyen elbántak vele. Ő azonban sosem csüggedt, századjára is megverette magát.

Senkire sem hallgatott igazán, és csak azokat a dolgokat tette meg, amelyekhez kedve volt. Boldog évek voltak ezek mindkettőjük számára. Gyuribá kicsit megvigasztalódott elveszített gyermeke miatt, Aladdin pedig joggal hitte, hogy elsőrangú példánya a keverék kutyák jelenlegi nemzedékének, és ő uralja nemcsak a mi udvarunkat, hanem minden földet, amerre csak jár.

Az érettségi után csendesen kirepültem a szülői házból. Elköltöztem Szarvasról, új iskolába jártam, majd jól fizető állást kaptam. A tanyasi világot és a kisvárosi élet nyugalmát egy nagyobb forgatag váltotta fel. Ekkor már úgy beszéltem Gyuribáról mások előtt, mint apukámról – bár őt soha nem szólítottam így.

Eleinte minden hétvégén hazajártam, aztán havonta egyszer utaztam le, hogy megcsodáljam édesanyám friss keltetéseit és az újszülött kismalacokat. Minden alkalommal ugyanaz a jelenet játszódott le, amikor bandukoltam a buszmegállóból tanyánk felé. Aladdin már kétszáz méterről megismert, izgatottan csaholni kezdett, kiszökött az udvarból, elém rohant, és fáradhatatlan farkcsóválások közepette a lábam körül ugrált.

Én eldobtam minden csomagom, leguggoltam hozzá, és miután megsimogattam szép szemeit, az ujjamra tekertem két húsos kutyafülét, amelyeknek sosem tudtam ellenállni. Az otthon, a tanyasi nyugalom és Aladdin örökre összefonódott bennem.

2003-ban, tíz évvel Aladdin érkezése után olyan felhők gyűltek össze házunk felett, amelyek nem távoztak el onnan többet. A diagnózis biztos volt és végérvényes: gyomorrák. Gyuribával, az apukámmal közölték, hogy meggyógyítani nem tudják, de az életét meghosszabbíthatják.

– Ha itt az idő, hogy menni kell, akkor menni kell – ennyit mondott, és lemondott minden kezelésről. Megkezdődött a féléves haláltusa fájdalmak, könnyek közepette.

Hamar megritkultak a munkával töltött napok, az idő rohamosan fogyott, és beszűkült az élettér. A betegség felemésztette a valaha izomtól duzzadó testet. Már nem lépett ki a házból. Aladdin nyugtalan volt, és sértődött. Ha az utcán nagygépek jöttek, izgatottan a kerítéshez szaladt, unszolta apukámat, menjenek ők is. De ők maradtak.

Aladdin nem értette, mi történik. Az utolsó hetekben ágyban fekvő, csontsoványra aszalódott férfit betegségszag lengte körül, számára ő nem a Gazdi volt. Nem hevert a lábainál, hanem kiköltözött a kerítés sarkába. Ott ült egész nap, kémlelte az utat, és őt várta haza, mint régen, amikor még nem vitte magával a földekre.

Szerettem volna apukám kezét fogni, mikor utoljára dobban a szíve, de nem így történt. Vasárnap este eljöttem otthonról, hétfőn reggel pedig jött a telefonhívás, amitől rettegtem. Aladdin nem adta fel, továbbra is ott ült a kerítés sarkában, és szemlélte a távolt. Várt.

Már két év eltelt, ő is megöregedett, de ha meghallotta egy munkagép hangját, fürgén szaladgálni kezdett, majd csalódottan várt tovább. Gyakran elsírtam magam, amikor megláttam ezt a makacs jószágot, akivel nem lehetett megértetni, hogy a Gazdi elment, meghalt, nem jön vissza soha többet.

Egy nap a telefonban elcsuklott édesanyám hangja és sírni kezdett. – Mi a baj, anya? Miért sírsz? – kérdeztem rémülten.

– Aladdin miatt. Nem tudom, mit tegyek. Már három napja sír, vonyít a fájdalomtól minden éjjel. Torokrákja van. Nem bírom tovább hallgatni, hogy szenved.

A kutyáknak nem jár morfium. Tudtuk, csak úgy könnyíthetünk szenvedésein, ha az orvos elaltatja, de ezt mindketten szentségtörésnek éreztük. Úgy döntöttünk, várunk még egy napot. Apukám szavai csengtek a fülemben: „Ha itt az idő, hogy menni kell, akkor menni kell.” Talán rá is gondoltunk, amikor „megtagadtuk” az orvosi beavatkozást még egy napig. Másnap Aladdin meghalt, délelőtt szép csendesen elment, pont úgy, ahogy a Gazdija két évvel korábban.

Az élet úgy hozta, hogy nem lehettem sem apukám mellett, sem Aladdin mellett, mikor elhagyták ezt a földi világot. Már több mint öt éve nincs közöttünk apukám, a gépeket rég eladtuk, a családból senki sem akar földet művelni. Aladdin óta nincs kutyám, azokat a kutyafüleket senki sem helyettesítheti, és talán kell néhány év, mire felérem ésszel, hogy egy új kutya saját szerepét jön betölteni az életemben, nem pedig Aladdin helyét elfoglalni.

A mai napig akárhányszor elsétálok egy duzzadó kalászoktól hajlongó búzamező mellett, vagy meghallom egy nagygép szorgos morajlását a földeken, látom apukámat, Gyuribát, ahogy morogva ütlegeli a beszorult csavart, és látom Aladdint, ahogy kisnyulak után kutat, amelyeket alaposan megkergethet, mielőtt ő is felszáll a vezetőülés mellé, és folytatják az aratást.

Ők ketten, a két főnök, a két barát, akikkel teljes lett a mi családunk. 

Írta: Adamik Mónika- See more at:rd.hu