Az Oroszország északi része felett haladó TU-154-esen leálltak a vezérlőrendszerek, és a gép hevesen ingadozni kezdett

Írta Kenneth Miller

Tavaly szeptemberben, egy hideg és szürke napon 72 utas szállt fel az északnyugat-oroszországi Poljarnijból Moszkvába közlekedő Tu–154 repülőgépre. Sztanyiszlav és Jekatyerina Sesztakov elég sokszor tették már meg az ötórás utat ahhoz, hogy név szerint ismerjék a személyzetet.

Sztanyiszlav azonban ettől még nem lett nyugodtabb. A 30 éves férfi – mint mindig – biztos volt benne, hogy a repülés rosszul végződik. Vele egyidős felesége, Jekatyerina a szokásos érveivel próbálkozott: – Ha az a sorsunk, hogy lezuhanjunk, hát lezuhanunk. Ha nem, nem. – Ám ez az érvelés soha nem nyugtatta meg a férfit.

Sztanyiszlav nem tehetett mást, repülnie kellett. Ha a pár lakhelyéről, a gyémántbányász-településekkel övezett Udacsnij városából Moszkvába akart jutni, a légiút volt az egyetlen ésszerű megoldás. A gép a poljarniji repülőtérről indul, amelynek egyetlen kifutópályáján csak egyetlen cég, a bányát is üzemeltető állami nagyvállalat tulajdonában lévő Alrosza Mirnij Légitársaság gépei közlekednek.

Sesztakovék különösen nehéz időszakot éltek át. Jekatyerinát hat hónappal korábban nevezték ki a regionális rendőrség fiatalkori bűnözéssel foglalkozó osztályának vezetőjévé. Az új munkahelye Mirnijben volt, Udacsnijtól 500 kilométerre délre – túl messze ahhoz, hogy ingázzon az otthonukból, ahol kislányukkal éltek. Sztanyiszlav nehézgépkezelő volt az egyik bányában, ő sem költözhetett el. Jekatyerina olykor hónapokig nem látta a szeretteit. A különélés gyakori vitákhoz vezetett, s a házaspár végül nyárra a Fekete-tenger partján élő nagymamájához küldte az ötéves Szofiját, hogy átgondolhassák a helyzetet.

Most készültek csatlakozni a kislányhoz, hogy együtt nyaralhassanak. Ám Sztanyiszlav nem bírt lazítani.

A pilótafülkében fesztelenebb volt a hangulat. A négyfős személyzet közel egy évtizede járta a Moszkva–Poljarnij–Moszkva útvonalat.

A pilóták, a 42 éves Jevgenyij Novoszelov és az egy évvel idősebb Andrej Lamanov tapasztalt veteránok voltak, együttesen több mint 20 ezer óra repülési idővel, s mindketten parancsnoki rendfokozatot szereztek. Magas és karcsú termetükben is hasonlítottak, de a sötét hajú Novoszelov higgadtabb volt, míg a jóképű, kefefrizurás Lamanovot hirtelenebb természetűként ismerték. Olyan összhangban dolgoztak, mint egy műkorcsolyázó pár. Jól ismerték a Tu–154-est is, és miután magasba emelték a gépet, semmi okuk sem volt feltételezni, hogy ez az út különbözni fog a többitől.

Pedig Sztanyiszlav aggodalma most megalapozott volt.

Nagyjából három órával a felszállás után, amikor még mindig Északnyugat-Oroszország fölött repültek, a gép hevesen megrázkódott, és a robotpilóta kikapcsolt. Novoszelov és Lamanov gyorsan átvették az irányítást. Novoszelov ezután Rafik Karimov fedélzeti mérnököt utasította, hogy állapítsa meg, miért állt le a robotpilóta. Karimov végigfuttatta a szemét a műszerfalon, és egy vörösen villogó lámpát vett észre.

– Áramkimaradás történt – jelentette. A gép áramellátó rendszere meghibásodott, ezért automatikusan átkapcsoltak az akkumulátoros tartalékrendszerre. Csakhogy az sem működött. A kis termetű, bajuszos, nyugodt, mégis mindig éber Karimov nem tudta, mi lehet a baj, de azt hamar belátta, hogy súlyos a helyzet. Az órájára pillantott: reggel 6 óra 59 perc volt.

Novoszelov – aznap ő volt a gép parancsnoka – rádión felhívta a körzeti légiirányító központot, és tájékoztatta őket a problémáról. – Van rá esély, hogy kényszerleszállásra lesz szükség – mondta. – Kérem, keressék meg a legközelebbi repülőteret!

– Kérem, jelöljék meg az okot… – kezdte a légiirányító, ám ekkor elnémult a rádió. Egymás után kikapcsolódtak a gép műszerei, navigációs eszközei és vezérlőberendezései is.

A Tu–154-esnek négy – hivatalosan 12 éves élettartamú – tartalék akkumulátora van, és az 516-os járaton ezek már 11 évesek voltak. A későbbi vizsgálat megállapította, hogy a egyik akkumulátorban „hőmegfutás” következett be, azaz annyira túlmelegedett, hogy az elektrolit elforrt belőle.

Ettől a szomszéd akkumulátor is meghibásodott, majd egy, a gép fő elektromos rendszerében az akkumulátorhibától függetlenül bekövetkezett feszültségingadozás miatt ez is tönkrement. A két megmaradt akkumulátor már képtelen volt árammal ellátni a gép elektronikus rendszereit, és néhány perc alatt ezek is lemerültek. Így aztán mindent, amit csak lehetett, kézzel kellett üzemeltetni.

A turistaosztály elején ülő Sesztakovéknak először az tűnt fel, hogy a biztonsági öv becsatolására figyelmeztető lámpa elhalványul. Ezután a gép hevesen ingadozni kezdett jobbra-balra, s néhány másodpercig úgy tűnt, mintha a pilóták elvesztették volna az irányítást. – Valami baj van – szólt Sztanyiszlav a feleségéhez. – Le fogunk zuhanni.

– Ne aggódj – vágta rá a nő –, minden rendben lesz!

A szokatlan jelenségek Jelena Razumova vezető utaskísérőnek is feltűntek. Előrement a pilótafülkéhez, és megkérdezte, történt-e valami.– Nagy bajban vagyunk – közölte Karimov, a fedélzeti mérnök kurtán. – Majd később elmondjuk.

Az 50 événél jóval fiatalosabb Razumova már 30 éve repült, így hamar rájött, hogy elektromos jellegű problémáról lehet szó. Visszament az utastérbe, és szólt a többi utaskísérőnek, hogy várjanak a további utasításokra. Mind az öten ellenőrizték, hogy a zsebükben van-e az igazolványuk – ez a szokványos eljárás arra az esetre, ha azonosítani kell a holttestüket.

A pilóták 10 600 méterről 3000, majd 1200 méterre ereszkedtek, hogy éppen a felhők fölött repüljenek. Működő dőlésszögjelző nélkül veszélyes lett volna ennél lejjebb ereszkedni – ez a műszerjelzi a vízszintes szárnyhelyzetet, miközben felhők takarják el a horizontot. Vagy 150 kilométert repültek így, olyan rést keresve a felhők között, ahol biztonságban lejjebb ereszkedhetnek, hogy leszállásra alkalmas helyet keressenek.

Hirtelen figyelmeztető jelzés villant fel: az üzemanyagszint kritikusan alacsonyra csökkent. Kisvártatva duda szólalt meg. A rendszer nem szállított több üzemanyagot a fő tartályokból, mert már nem volt egyenletes az áramellátás a szivattyúk működtetéséhez. A három hajtómű így csak az őket közvetlenül ellátó kis tartályban lévő üzemanyagot használhatta fel.

A legénység tudta: 30 percre elegendő üzemanyaguk van. Nem volt vesztegetni való idejük. Szergej Talalajev 52 esztendős navigátor vadul kalapáló szívvel próbálta felidézni, amit a kiképzése során tanult. SOS-jelzést küldött egy vészfrekvencián – nem tudta, hogy a rádióadó sem működik már.

– A felhők alá kell ereszkednünk – mondta Novoszelov Nyikolaj Dmitrijev utaskísérőnek, aki benézett, hogy megkérdezze, nem tud-e segíteni. – Inkább menj vissza az utastérbe.

A 42 éves Dmitrijevnek elég is volt ennyi. Átadta a hírt az utaskísérőknek, köztük a feleségének, Jelena Dmitrijevának. Már hét éve repültek együtt.

– Meg fogunk halni – mondta Sztanyiszlav Jekatyerinának.

– Minden rendben lesz – ismételte meg a nő, bár a lelke mélyén már kezdett hinni neki.

- See more at:.rd.hu