Néhány évvel ezelőtt kiöntöttem valakinek a lelkem. Hitben jóval előttem járó beszélgetőtársam javasolta, hogy imádkozzak a gondjaimért, vigyem Isten elé. Majd pár nap múlva rákérdezett, hogy megy az imádság? Nem tudtam neki válaszolni. Sok-sok kérdés ébredt bennem, de válasz egy sem. Hogy mehet az imádság? Mehet jól és rosszul? Többféle imádság van? Isten is különbséget tesz az imáink között?

Persze így utólag már látom, hogy azért menekültem a kérdéseim mögé, mert a válaszom az lett volna, hogy: "Nem, nem megy jól." És kiszakadt volna belőlem a kérés is, hogy "Segíts!" 

Nem volt bizalmam, bátorságom, hogy megkérdezzem, hogy mit tegyek. Hogy imádkozzak?

Könyvekhez menekültem, ahogy szoktam. Sokan írtak már az imádságról. Az egyik a kedvenc könyvem lett. És a Bibliában is nagyon sok imádságot találtam. Van, aki szépen felépített, hosszú imát mond. Van, aki mindig meg-megáll, rövid kérésekkel fordul az Úrhoz. Megtudjuk, hogy állhatatosnak, kitartónak, ébernek kell lennünk, szüntelenül imádkoznunk kell, és azt is, hogy nem vagyunk egyedül, van Aki segít, a Szentlélek hű társunk ebben is. Feladatunk, felelősségünk is az ima, hisz életet jelenthet. Imáinkban kérhetünk, hálát adhatunk, dicsőíthetjük az Urat. Imádkozhatunk egymás hitéért és még azokért is, akik bántanak minket. Jézus is imádkozik. Ujjongva hálát ad, kér, elmondja, hogy fél, átadja magát Istennek. És még hosszasan lehetne sorolni, amit a Szent könyvben találhatunk az imáról.

Itt találtam meg a kedvenc mondatomat is: "Te amikor imádkozol, menj be a szobába, zárd be az ajtót s imádkozzál titokban mennyei Atyádhoz." (Máté: 6,6) E mentén az Ige mentén már el tudtam indulni.

Adódott aztán egy élethelyzet, ahol nagyon vágytam rá, hogy imádkozzon velem valaki. Azt éreztem, hogy ezt a konfliktust csak úgy oldhatjuk meg, ha imádkozunk. Együtt. Nem tettük meg. 

Bár így elveszítettem azt a kapcsolatot, de azt, amit az imában nagyon szeretek, azt nem. Hogy önmagam lehetek. Kinyithatom a szívem, ahol az érzéseim vannak. Hála, bűnbánat, vágy valami után, szeretet, aggódás, kétségbeesés, öröm, bánat. 

Az ima során aztán eljelentéktelenednek a problémák, eltörpülnek a gondok, eltávolodik a bánat. Maradunk mi ketten. Ő meg én. Én úgy, ahogy vagyok, Ő úgy, ahogy van. Ezekben a pillanatokban nincs kérdésem, kérésem. Nincs semmim. Nincsenek már szavaim sem.

Szükségem van Istenre és a szeretetére. Neki is szüksége van rám és a szeretetemre. Hisz ezért teremtett. Ez az egyetlen, amit csak én adhatok neki. Minden mást megtehet más is helyettem. De az én szeretetemet csak én tudom adni. Odanyújtom Neki teli szívem, üres kezem. Ő pedig, kiüríti, elrendezi, kiselejtezi, megtölti, odaadja, elveszi. Felfoghatatlanul nagy ajándék az, hogy szólhatok, imádkozhatok hozzá bárhol, bármikor. A zsúfolt buszon sebtében, vagy a hálószobánkban csendben. Lehet az imádságom szép és lehet szinte összefüggéstelen mondatok, szavak halmaza. Ő érti, akkor is, ha még én magam sem. Imám lehet egy beszélgetés, könyörgés, hála, egy különleges, szavak nélküli érzés, vagy csak egy mozdulat csupán, amivel kinyitom a lelkem.

Az imáim mélységét a bizalom adja a szeretet mellett. A bizalom abban, hogy Ő betartja az ígéreteit. Fontos felismerés volt ez számomra. Sok be nem tartott emberi ígéret volt már a puttonyomban. Sok szép mondat, sok mindig és soha. Ezek gátjai voltak az Istennel szembeni bizalmamnak is. Amikor erre rátaláltam, nem vettem sorra a be nem tartott, fájó ígéreteket, akármilyen jól esett volna az önsajnálatba menekülnöm. Hanem Jézus ígéreteire fókuszáltam, és hálát adtam, hogy Ő valóban velem van minden nap. Megbocsát, nem emlékezik meg többé a megvallott bűneimről, akkor sem, ha újra és újra elkövetem, nem fordul el, nem gondolja meg magát, imádkozik értem az Atyához, irgalmas, kegyelmes. És szeret. Úgy, ahogy vagyok. 

A válasz az imáimra sokszor puha takaróként érkezik. Ami betakarja azt a helyzetet, melegít, körülölel. Sokszor meg sem oldódik a problémám. Nem történnek nagy változások, csodák. Csak lecsendesedés, visszarendeződés, lelkibéke.

Nemrég viszont csodaként érkezett meg a válasz.

Egy kisebb közösségben feladatnak kaptuk, hogy imádkozzunk egymásért. Az értem imádkozóval azelőtt sosem beszélgettünk még. Kérdezte, hogy miért imádkozzon. 

Nem is tudtam, hogy mit válaszoljak.

Aztán eszembe jutott egy helyzet, ami a családunknak fontos, nagy horderejű, de a megoldása szinte lehetetlen. Nem volt reális esélye az ebben való változásnak. Én magam nem is imádkoztam ezért. 

Biztos vagyok benne, hogy ő viszont megtette. Hittel, alázattal, szeretettel.

És egy évvel a találkozó után a helyzetünk megoldódni látszik. Sok nehéz lépés van még előttünk, hogy kimondhassam, hogy teljesült, de elindultunk, és ez számomra már csoda. Egy hihetetlen, minden realitást, tervszerűséget nélkülöző történet ez. Mint a csodák általában.

Most bárkinek tudnék válaszolni, ha megkérdezné, hogy miért imádkozzon: azért, hogy legyen miért imádkozni, hogy legyen, aki imádkozik értünk, hogy megtapasztalhassuk, hogy az imánkat meghallgatja az Úr és azért, hogy készek legyünk fogadni az áldást, és aztán együtt örülhessünk és adhassunk hálát.

Már nem kutatom az imádságot. Nincsenek róla kérdéseim. Még akkor sem, ha nem megy jól. Ha nincs erőm, időm, vagy ha egy-egy helyzetben képtelen vagyok rá. Ilyenkor csak figyelek, hogy merre vezet és igyekszem, hogy a lelkületem imádságos legyen így is, ima nélkül is.

Hangosan továbbra sem imádkozom. Sok szép történetet hallottam már arról, hogy lett egy csendes, hangosan nem imádkozó hívőből az imaközösség oszlopos, szépen, hosszan, hangosan imádkozó tagja. Hogy múlt el valakinek a gombóc a torkából, hogy kapott bátorságot, szavakat.

Nyomást éreztem sokáig, hogy nekem is egy ilyen történetet kell produkálnom. Szívesen hallgatom ezeket a történeteket, de most már azt gondolom, hogy szép történet lesz az enyém is, ami arról szól, hogy valaki nem imádkozik hangosan, aztán eltelik 10-20-30-40 év és még mindig nem. Csak szereti Istent és szeret imádkozni. Szereti megfogni Jézus kezét, belekapaszkodni és odafordulni Istenhez. Együtt lenni. Szeretetben, imádságban.

(Rácz Kornélia)