„Ne nyugtalankodjék szívetek! Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek!” Jn 14,1

Hajnali öt volt, éreztem, hogy szétárad bennem a féltés, a nyugtalanság. Arra ébredtem, hogy a gyermekem újra rosszul van. A férjem távol járt üzleti utakon, nekem kellett segítenem az ágyam mellett álló kisfiún, akinek köhögési rohama volt. 

Már egy hónapja kínlódott, egyik megfázás a másik után. Tegnap még abban bíztam, hogy kezd helyrejönni, hogy leállhatunk a légzéskönnyítőkkel, csíraölőkkel, fertőtlenítőkkel. Legalábbis aznap reggelig úgy tűnt. 

Frusztrációt éreztem, reményvesztettséget. 

Ha a gyermekem kibillen az egyensúlyából, én is. Már el volt maradva a tanulással, én is elmaradtam egy csomó tennivalómmal. Éreztem, hogy egyre idegesebb leszek, mialatt kitöltöttem a köhögést csillapító szirupot a mérőkanálba. Eszembe jutott, mi mindent terveztem – elmaradnak a találkozások, a határidős munkák, a megbízások. Rosszallást éreztem. A szükségesnél jóval nagyobb lendülettel csaptam be a gyógyszeres szekrény ajtaját. 

Sajnáltam szegény gyermekemet. Csalódást éreztem a hiábavaló imádkozásért, ami nem állította le a betegség kiújulását. Dühös voltam, hogy újra a vírusok alakítják egy nap menetrendjét. És rosszul éreztem magam, mert tudtam, hogy nem így kéne reagálnom. 

Ezt éreztem, azt éreztem…. Mást se tettem, csak éreztem, hagytam, hogy indulataim eluralkodjanak rajtam és mindazon, ami aznap várt rám. 

A tudatom azt súgta, hogy felnőtt keresztényként nem így kéne hozzáállnom. Nem az lenne az igazi, ha a lelki élet olyan szintjén lennék, ahol nem borítanak ki ezek a dolgok? 

Miután elláttam a fiamat, leültem, és átlapoztam az evangéliumokat, keresve, hogy Jézus érzett-e valaha érzelmi feszültséget. Természetesen találtam is ilyen helyeket: „egyszerre csak remegni és gyötrődni kezdett” (Mk14,33); „Jézus mélyen megrendült lelkében” (Jn 13,21); „most mélyen megrendült a lelkem” (Jn 12,27). 

Ha Jézus maga is megrendült, hogyan várhatom el magamtól vagy mástól, hogy nyugtalanság nélkül élje le az életét? Nem az érzelmeimmel van baj, hanem a rá adott reakcióimmal. Amikor hagyom, hogy eluralkodjanak a szívemen, az eszemen. 

Ilyenkor elveszítem az egyensúlyomat. 

Isten kikerül a látómezőmből. 

Olyasmiket teszek vagy mondok, amit később megbánok. 

Amikor Jézus a cím alatt idézett szavakat mondta tanítványainak, tudta, mi előtt állnak. Tudta, hogy rövidesen meghal, s ez félelmet, szomorúságot, kételkedést kelt majd a tanítványok szívében. Nem akarván, hogy ezek az érzelmek eluralkodjanak rajtuk, figyelmeztette őket, hogy tekintetüket Istenre szegezzék, és arra, amit Ő maga tanított nekik. 

Jézus tudja, mi vár ránk, szavai nekünk is szólnak. Kéri, hogy ne engedjük ide-oda csapongani érzelmeinket, ne hagyjuk, hogy kibillentsenek egyensúlyunkból. Hűséges Urunk azt kéri, szögezzük tekintetünket Őreá. 

Aznap reggel elhatároztam, hogy bizalmamat Istenbe vetve imádkozni fogok, és nem arra figyelek, hogyan alakul a napom, nem dagonyázom az érzelmeimben. Ő elcsendesítette háborgásomat, s a fiam is jobban érezte magát egy idő után. 

Mikor összezavarnak az érzelmek, az indulatok, jó, ha olyan forráshoz futunk, ahonnan erőt kapunk elviselésükhöz, napjaink levezetéséhez. Úgy gondolom, Jézusnak is tetszik, ha a Belé vetett bizalomban dagonyázunk.

Uram, azt akarom, hogy a Te Lelked uralkodjék rajtam, nem az érzelmeim. Segíts, hogy ma is Rád fókuszáljak, és ne a gondjaimra, bajaimra.  Ámen.