Egy verőfényes nyári napon egy fiatalember támaszkodott a híd kőkorlátjára. Sötét tekintettel meredt a keskeny, de sebes sodrású folyóra. Boldogtalan volt.
Mélyen sóhajtott.
Egy asszony ment el mellette, és amikor ezt a boldogtalan embert meglátta, megállt mellette s nézett le a folyó csillogó vizére.
Mélyen hívő asszony volt s minden alkalmat megragadott, hogy szolgáljon. Halkan, de mégis úgy, hogy a fiatalember is hallja, megszólalt:
— Milyen gyönyörű itt minden! De az életnek folyóvize, amely az Istennek és a Báránynak királyiszékéből jő elő, kristálytiszta. Ismeri ezt az élet-folyót?
És választ sem várva, szívében csendesen imádkozva, tovább ment. Elhintett így egy magot, és Urára bízta, hogy az kikeljen.
Évek múltak. Az asszony felkereste egy barátnőjét. Nagyobb társaság volt éppen együtt. Egy férfi sietett hozzá, leült és megindult hangon megszólalt:
— Az életnek kristálytiszta vize Istennek és a Báránynak királyi székéből jön elő! Ismeri az élet eme folyóvizét?
Az asszony meglepődve nézett reá. Eszébe jutót a jelenet a hídon, de ez a boldogságtól ragyogó arcú férfi nem hasonlított az idegenre, akivel akkor a hídon találkozott.
— Emlékszik még e szavakra? Most már én is ismerem az élet vizét és annak dicsőségét. Akkor az életemet akartam elvetni magamtól, a nyomorúságomtól akartam szabadulni, nem láttam más kiutat.
Köszönöm, hogy az utolsó percben arra jött, köszönöm, hogy megszólított. Azóta megismertem ezt az élő vizet, ittam e kristálytiszta forrásból, az életem meggyógyult, boldog és szabad ember vagyok.
Azóta Jézus Krisztus megváltóm és Uram és mindenem.
Kommentáld!