„Senki sem lesz képes ellenállni neked egész életedben: veled leszek, ahogy Mózessel is vele voltam, nem maradok el tőled, nem hagylak el.” 

Józs 1,5

A kétéves Luke a medence szélén állt. Felfújt sárga karúszók díszelegtek a karján. Úszáshoz való pelenka bélelte a fürdőnadrágját. Aranyos kis úszószemüvegével olyan volt, mint egy jókora béka.

Derékig a vízben álltam előtte a medencében, a karomat kitárva hívtam: „Gyere, kicsim. Meg tudod csinálni.”

Közelebb húzódott a medence széléhez, belenézett, majd visszalépett. Tett néhány lépést hátra, majd újra előre, végül letelepedett a medence szélére, és a lábujjait belemártotta a vízbe. Odaléptem hozzá, felnyaláboltam, szorosan magamhoz öleltem.

Bementünk a vízbe. „Foglak, kicsim. Foglak” – suttogtam neki.

Verekedhetett volna, de inkább a bizalmat választotta. A következő két órában Luke egyre bátrabban mozgott a vízben. Amikor félelmet érzett, halottam, ahogy így suttog magában: „Foglak, kicsim. Foglak.” A rettegésben biztonságot adott neki, hogy nincs egyedül.

Néha nekünk is bátorságot ad a továbblépéshez, ha tudjuk, nem vagyunk egyedül. Ez kellett Józsuénak is, mikor egyik napról a másikra vezérré lépett elő Mózes halála után. Addig ő csak segédkezett. Új szerepkörében viszont Izrael népének vezetője lett, három hódító csatában elfoglalta velük a földet, amit Isten nekik ígért.

A Biblia nem tér ki részletesen Józsué érzelmeinek ecsetelésére ebben az időszakban, viszont újra meg újra olvashatjuk Isten buzdító szavait, hogy legyen „erős és bátor”.

Bizonyára Józsuénak is voltak kételyei. Ő sem volt mindig biztos magában. Talán meg is kérdezte: „Istenem, biztos, hogy én vagyok a megfelelő ember? Nem kéne valaki alkalmasabbat keresned?”

Isten nem vetette el magától Józsuét, és nem is korholta a félelmei miatt. Tisztán és világosan megmondta neki: „veled leszek, ahogy Mózessel is vele voltam, nem maradok el tőled, nem hagylak el” (Józs 1,5b).

Foglak, kicsim. Foglak.

A történelemből tudjuk, hogy Józsué hite nem ingott meg, erős, mégis alázatos vezetőként, Istenben bízva átverekedte magát a harcon, az emberi esendőségen, és ilyen maradt a győzelemben is.

Talán azt kéri tőled Isten, hogy merülj le mélyebben a hitbe, vagy szolgálj oly módon, amire nem tartod képesnek magad. Szolgálatra hívott. Hogy úgy szeress, mint Jézus.

Talán közeledtél, aztán visszahúzódtál. A lábujjaidat belemártottad, s úgy gondoltad, ez elég is.

Kérdések gyötörnek. Vajon lát bennem Isten valamit, amit én még nem látok? Mi lesz, ha nem sikerül? Mi lesz, ha túl nehéznek bizonyul, és nem lesz senki, aki segítsen? Mi van, ha nem ismerem fel Isten felajánlott segítségét, és lemaradok róla?

Isten látja félelmeidet. Ugyanúgy biztat téged is, mint Józsuét. Fog téged.

Nemrég megint ott álltam a medencében. Luke a szélén állt, rajta voltak a lebegő karúszók, az úszópelenka. Csinos kis úszószemüvegében olyan képe volt, mint egy békának. Szólítottam, és a kis lurkó nevetve ugrott kitárt karomba.

Már nem kellett mondanom neki, mert tudta. Belevésődött a szívébe.

Foglak, kicsim. Foglak.

Drága Jézus, igen, ott álltam a peremen, és reménykedtem, hogy valaki mást fogsz szólítani, vagy elmondhatom neked, mennyire alkalmatlan vagyok. Ma, ha meghallom a hangodat, előre lépek, mert tudom, hogy ott leszel velem. Ámen.