Nagyböjt 3. vasárnapja – Gondolatok az olvasmányokhoz (Kiv 3,1 –8a 13–15; 1Kor 10,1–6. 10–12; Lk 13,1–9)

 

A szentírási szövegeket a vasárnapi szentmiséken három éves ciklusban olvassuk. Az első évben a keresztelésre készülő katekumenek képzésének témái, a másodikban Krisztus személyéről szóló szakaszok kerülnek elő, majd a harmadik – mostani – évben a megtérés fontosságáról tanítanak a bibliai részek.

Ebből is érthető az evangélium többrétű tanítása. Mikor van vége Isten irgalmának? Pilátus kegyetlenkedéséről és egy balesetről szólnak a napi hírek, Jézus pedig kommentálja őket. Nem úgy, ahogyan az oksági gondolkodás tenné, és ami a hallgatók fejében is végigfuthatott: Isten személyes bűneik miatt megbüntetett embereket, ráadásul halállal. Jézus többször is küzd ez ellen a szemlélet ellen (lásd a vakon született meggyógyítását), azonban a bűn és a halál kapcsolata előkerül figyelmeztetésében: „ha nem tartotok bűnbánatot, épp úgy elvesztek mindnyájan!”. A számolgatásnak nincsen helye az üdvösségünk munkálásában, az üdvös félelemnek azonban igen. Nem az a fő baj, hogyan halunk meg: baleset, erőszakos cselekmény, betegség vagy végelgyengülés következtében, hanem az a kérdés, Istenre figyelő, vele egyesült szívvel tesszük-e ezt. A bűnbánat nem más, mint visszatérés Istenhez, és ehhez a visszatéréshez, megtéréshez végig kell mennünk az eltávolodás eseményein, vagyis bűneinket felidézve és megbánva őket, jutunk vissza az atyai házba.

Isten irgalmának vége az életünk vége, mondja tovább Jézus egy példabeszédben. A terméketlen fügefának az irgalmas vincellér ad új esélyt a megtrágyázással, körülásással. De teremni helyette nem tud, és ha elérkezik termésre alkalmas életének a vége, akkor a kapott lehetőségekhez képest termett gyümölcseivel neki kell megállni a gazda előtt. „Miért hagyja Isten, ha jó?” kérdésünkre is válaszol a példabeszéd: Isten mindent megtesz, mert irgalmas, egyet nem tud megtenni, helyettünk dönteni, helyettünk cselekedni és gyümölcsöt teremni.

Hol kezdődik Isten irgalma? A bűnbeesés pillanatában, már a paradicsomból való kiűzetés pillanatától ott van Isten irgalmas, visszafogadásra kész, szerető tekintete a távolodó emberpáron. Ez a szerető figyelem szólal meg az olvasmány ünnepélyes találkozásában, amikor az égő csipkebokorban kapcsolatba lép Isten Mózessel, és rögtön elmondja: „láttam nyomorúságát népemnek és hallottam panaszát”. Isten nem közömbös, hanem lát, hall bennünket, és kifejezi irgalmát, akkor az Egyiptomból való szabadítással, máskor máshogy.

Húsvétra készülünk, Isten irgalmának legnagyobb tettére. Ezt egy gyermektörténet így meséli el.

Isten, mindenki szerető atyja, mikor látta, hogy mennyire boldogtalanok az emberek, maga elé hívta az angyalokat, megtanította őket a vigasztalásra, és elküldte őket a földre.

Az angyalok szétoszlottak, egyesek az árvákat és özvegyeket vigasztalták, mások az öregek és haldoklók magányát enyhítették, a betegek fájdalmukra kaptak angyali segítséget, de a szegények is közbenjárót és jótevőt kaptak az angyalok közül. Úgy tűnt, hogy minden szenvedő és szomorú vigasztalót talált az angyalok közül.

Egyetlen nagy csoport maradt, akikhez nem ment angyal, talán mert nem mertek, vagy mert ők mindig elfordultak a vigasztalásukra érkezőktől. A Mennyei Atya szívében azonban ők is benne voltak, csak nem talált angyalt, aki a gonoszok, a bűnösök nagy csapatát végtelen szomorúságukban vigasztalta volna. Ki menjen hozzájuk, melyik angyal, és vajon elég lesz-e a segítségükre?

Akkor az Atyaisten így szólt Fiához: – a földön élő bűnösökhöz menj el te, vidd el az új élet, az új szeretet reményének örömhírét számukra!

A Fiú pedig vonakodás nélkül ment, hogy megváltsa a bűnösöket, a Vigasztaló Szentlélekkel együtt. A földre született, együtt élt a bűnösökkel, barátjuk lett, meghalt értük, mindnyájunkért, mert mind bűnösök vagyunk.

Füzes Ádám/Magyar Kurír