„Ekkor kimondta az Úr nevét, aki beszélt vele: „Te El Roi Vagy!” – az Isten, aki rám tekint 

(1Móz 16,13)

Mindennapi dolog. Ő azt mondja, semmiség, de én jobban tudom.

Ez az egyedülálló apa tincsenként nézi át kislánya haját, míg a kisfia ott áll mellette. Késő van, de be kell fejezni az átvizsgálást a „hívatlan” vendégek távoltartására. Fésülés, mosás, aztán újra fésülés, mígnem apa, lánya és fia kimerülten ágyba kerülnek.

„Fontos emlékeket állítasz ezzel” – írom neki sms-ben. Emlékezni fognak a gyermekek, hogy biztonságban alhattak édesapjuk szárnyainak védelmében.

Nem hisz nekem. Szerinte elfelejtik a gyerekek ezt a vakációt, hajnali kelése, későig fennmaradása áldozatát, a tetvek elleni kimerítő harcot. Három és ötéves gyermekei csak a fáradtságra fognak emlékezni.

Hogy ő mire fog? Apró lábacskáktól összerugdalt sípcsontjára, a forrótejes lélegzetre az arca mellett, sajgó szemeire, amik ébren érték meg a következő pirkadatot. Ő erre fog emlékezni, amiről másoknak fogalmuk sincs.

Pedig én jobban tudom. Az egymásra épülő mindennapi pillanatok nagyszerű életeket építenek fel. Ezek ingyen percek, mégis sokba kerülnek. Milyen valutában? Idő, energia, önzetlenség, áldozatvállalás, álmok, alvás – ezeket fizetjük értük. Egy helyes szeretetből, mély alapokra épülő élet elemei.

Nicole Jonson egyik írása jut eszembe, amit évekkel ezelőtt olvastam. Felnyitotta a dohányzóasztalon heverő könyvet a világ nagy katedrálisairól. Megragadta az ajánlás: „Hódolattal munkád nagyszerűsége előtt, amit úgy végzel, hogy senki sem látja”.

Beljebb a könyvben megtaláljuk a magyarázatot. „Senki sem tudja megmondani, kik építették a hatalmas katedrálisokat – nem jegyezték fel a nevüket sehova. Ezek az emberek egész életüket erre a munkára szentelték. Az építés iránti szenvedélyüket hitük táplálta, hogy Isten mindent lát.

Valaki egyszer meglátogatta az építkezést. Észrevette, hogy egyik munkás épp egy madárkát farag az egyik tetőgerendára. Megkérdezte tőle: „Miért fárad azzal, hogy kidíszítsen valamit, amit aztán úgyis eltakar a tető?” Az ember így válaszolt: „Mert Isten látja”.

Igen, én jobban tudom. Tudom, hogy gyermekeit egyedül nevelő barátom és az álmatlan éjszakák valami nagyszerűt építenek. Tudom, hogy bár magányosnak érzi magát, nincs egyedül. Isten látja őt, ahogy rátekintett a mai igénkben szereplő asszonyra is. Aki magányos volt a sivatagban. Arra emlékeztet ez az ige, hogy Isten egyik neve: El Roi – az Isten, aki lát.

Igen, Isten látja minden egyes napi erőfeszítésünket saját gyermekeinkért vagy mások gyermekiért. Amikor virrasztva várjuk, hogy biztonságban hazaérjenek. Amikor már a sokadik mosásnyi ruhát hajtogatjuk össze ma. Amikor ebédet vagy vacsorát főzünk, s nem hangzik el egy „köszönöm” sem. Mikor rúgjuk a labdát a szomszéd gyerekekkel, vagy kísérőnek vállalkozunk a nyári táborba. Sokat áldozunk, de sokszorosan meg fog térülni, mert felépítünk egy gyermeket, aki tudni fogja, hogy szeretik, hogy értékes, hogy tartozik valahová.

Akár saját gyermekedbe, akár másokéba „fektetsz be”, becsüld meg a mindennapi pillanatok nagyszerűségét. Lehet, hogy semminek tűnik, de nagyon sokat ér. Építkezés. Valaki látja.

Uram, nagyon fárasztó néha a kitartás, hogy nagyszerűt építsek a mindennapok pillanataiból. Gyakran úgy érzem, hogy senki sem veszi észre, senki sem értékeli a törődésemet. Köszönöm, hogy biztosítasz róla, hogy Te látsz engem. Segíts, hogy legyen ez elég számomra. Ámen.