„Hogyha leülsz, nincs miért aggódnod, s ha lefekszel, jót pihensz, úgy alszol. Nem kell tartanod hirtelen ijedségtől, sem a gonoszok támadásától. Mert hiszen az Úr lesz az oltalmad, vigyáz a lábadra, nehogy tőrbe essék.” 

Péld 3,24-26

Kislány koromban nagyon szerettem kint játszani. Fociztam az utcán a szomszédgyerekekkel, vagy bringáztam a háztömb körül, ahol laktunk. Egy dolgot nem szerettem a kintlétben: a különféle élőlényeket.

Féltem a pókoktól, rettegtem a kutyáktól. A kígyóknak a gondolata is megrémített. Erős félelmem mindezen lényektől gyakran elvette a játék örömét.

Ha kint nem is találkoztam csúszómászókkal, gyakran beférkőztek az álmaimba éjszaka. Visszatérő rémálmom volt, hogy kígyók kúsznak felém, és én megkövülten állok, nem tudok elszaladni. Ha felrettentem álmomból, a szívem vadul vert, a tenyerem csupa lucsok volt. Nem hittem, hogy valaha is megszabadulok a félelmeimtől, mígnem egy nyári program rákényszerített.

Húszéves koromban a nyári szünetben munkát vállaltam egy természetvédő táborban, négyévesekkel kellett foglalkoznom. Nem tudtam előre, hogy élőlényekkel is dolgom lesz.

Rovarokat kellett elkapnom, hogy bemutassam, majd elengedjem őket, pocsolyákat mertem ki, hogy megszemléljük élővilágukat, és még a főépületben üvegtartályban tartott kígyókat is ki kellett vennem a vízből, hogy beszéljek róluk. Minden porcikám menekülésre késztetett, de négyéves tekintetek néztek rám várakozva. Erőért fohászkodtam, félreraktam félelmemet, és eljátszottam a gyerekek kedvéért a természetrajongó tanító nénit, akinek a nyugalma biztosította őket, hogy nincs mitől félni. Ha a tanító néni nem parázik, ők miért tennék?

Bár azon a nyáron legyőztem az iszonyomat, felnőttként most is érzek késztetést a „parázásra”. Hajlamos vagyok elképzelni jeleneteket, történéseket, amik rettegéssel, borzalommal töltenek el. Nem mindig sikerül leráznom a félelmeimet, mikor próbálok elaludni.

Szemléletváltó hatással volt rám a felismerés, hogy Isten sosem aggódik, nem izgul. Nem áll ott a menny kapujában kezét tördelve, hogy vajon hogyan alakulnak a dolgok. Ő tudja, mert kézben tartja. És szeret.

Isten arra szeretné felhasználni életünk történéseit, hogy formázza vele elménket, kiművelje jellemünket, elűzze a félelmeket, melyek be akarnak furakodni tudatunkba, hogy lebénítva csökkentsék hatékonyságunkat. Isten a mindig türelmes, bölcs tanító – ha Ő nem aggódik, mi miért tennénk?

Szívmelengető biztatást olvasunk a Példabeszédek 3,24-26-ban: „Hogyha leülsz, nincs miért aggódnod, s ha lefekszel, jót pihensz, úgy alszol. Nem kell tartanod hirtelen ijedségtől, sem a gonoszok támadásától. Mert hiszen az Úr lesz az oltalmad, vigyáz a lábadra, nehogy tőrbe essék.”

Nem azt mondja, hogy nem lesz hirtelen ijedség az életünkben. Azt kéri, hogy ne rettegjünk ezektől. Miért? Mert az Úr, a jóságos és bölcs tanító, a mi biztonságunk. Ő jelen lesz, hogy megvigasztaljon és továbbvezessen, és megtanítson mindenre, amit meg kell tanulnunk.

Ha Isten őriz minket, nyugalomban élhetünk a jelenben. Ha Isten a mi biztonsági szolgálatunk, félelem nélkül nézhetünk a jövőbe. És biztonságérzetünket mások felé is sugározhatjuk, óvva őket a fölösleges rettegéstől, aggódástól. Hidd el, még a házamba bekerülő apró kis lények látványát is kibírom már sikítás nélkül. Többnyire.

Uram, segíts, hogy félelmeimet tudjam a Te kezedbe helyezni, tudva, hogy egyedül Te nyújtasz biztonságot most is és a jövőben is. Ámen.