„A Fiú önmagától semmit sem tehet, csak ha látja, hogy mit tesz az Atya; mert amit ő tesz, azt teszi a Fiú is, hozzá hasonló módon.”

Jn 5,19

Olyan ember szeretnék lenni, aki állandóan Istenre figyel. De néha nem vagyok biztos benne, Isten szól-e hozzám, vagy a saját gondolataimat hiszem az Ő szavának. Sőt, be kell vallanom, még ha érzem is, hogy Ő suttog a szívemhez, nem igazán lelkesedem azért, amit tennem kell az Ő indítására. Például akkor, mikor kétségem sem volt, hogy Isten a nyilvános bizonyságtételre hív. Megfutamodtam, és távol tartottam magam a feladattól majdnem egy évtizedig.

Az utóbbi húsz év megtanított rá, hogy ha hallgatok Istenre, felfedezem, hogy az a legjobb, amit Ő szánt nekem. És minden alkalommal jobban tudok bízni Benne. Újra meg újra megtapasztalhattam, hogy az általa mutatott utakra a jósága vezet. S ha követem Őt, irgalma követ engem.

A tízévnyi lelki megfutamodás után – mialatt rémület fogott el a gondolatra is, hogy mások előtt beszéljek saját törékenységemről – megadtam magam Isten hívásának. Elkezdtem figyelni Rá, és teljesen bízni Benne, hogy megtapasztalhassam, milyen napról napra az Ő jelenlétében, az Ő ígéretei szerint élni. Mióta így teszek, terveit napról napra felfedte előttem.

Az igazat megvallva, én mindig azt hittem, hogy figyelek Rá. De egy nap, mialatt azért imádkoztam, hogy egy bizonyos helyzetben mutassa meg, mit kell döntenem, a Szentlélek rámutatott, hogy mindig is meg szoktam kérdezni Istentől, mit szeretne, hogy mit tegyek, mire fordítsam az időmet. Aztán nekiindulok a megvalósításnak anélkül, hogy a folyamat minden pontján iránymutatást kérnék Tőle.

Kikértem Isten véleményét életem nagyobb fordulópontjain, és meg voltam győződve róla, hogy megértettem, mit vár tőlem, hogy azzá az emberré váljak, akinek Ő meg akart alkotni, és betöltsem a hivatást, amire elhívott.

Benned is megfordult a gondolat, ugye: „Bár megmutatná Isten, milyen munkát vállaljak; kihez menjek férjhez; milyen szolgálatot teljesítsek az egyházban, a gyülekezetben – ha megtenné, teljes életet élhetnék, és egész szívemmel Rá bízhatnám magam.”

Az a gond ezzel, hogy általában felvillan előttünk, hova is kéne eljutnunk az Ő akarata szerint, de úgy hisszük, az már rajtunk áll, hogyan jutunk oda. Vagy kapunk egy biztos jelzést arról, mit szeretne tőlünk, és azt hisszük, tudjuk azt is, mit akar, hogyan érjük azt el. Hányszor elkövettem ezt a hibát, s csodálkoztam, hogy nem jutok előre.

Az idők folyamán Isten megtanított rá, hogy Ő nem annyira lelki erőfeszítést, mint lelki fület vár el tőlem. Tőle való napi függést, napi együttműködést és együttlétet akar. És jobban érdekli a személyiségem, mint a határidőnaplóm.

Jézus mind a nagyléptékű tervekben, mind az apró lépésekben az Atyától függött. Állandóan figyelt Rá, és azonnal engedelmeskedett. A János 5,19 erre a totális függőségre világít rá: „A Fiú önmagától semmit sem tehet, csak ha látja, hogy mit tesz az Atya; mert amit ő tesz, azt teszi a Fiú is, hozzá hasonló módon.”

Mint Jézus, mi is úgy fedezzük fel Isten célját az életünkkel, ha lelkünk Tőle függ, az Ő Lelkére figyel – napról napra, percről percre. Állítsuk Rá szívünk, elménk, lelkünk adóvevőjét, hogy meghalljuk, mit mond nekünk ma.

Uram, olyan ember szeretnék lenni, aki állandóan figyel Rád. Sóvárgó szívvel jövök ma eléd, és nem csak irányításra vágyom, hanem ítélőképességre, alázatra, Tőled való függésre az út minden lépésénél. Ámen.

Forrás: Encouragement for today,  Renee Swope, www.proverbs31.org, fordítás: http://eszmelkedesek.blogspot.hu/)