„Keressétek az Urat és az ő erejét, keressétek szüntelen az arcát.” 1Krón 16,11

Elle, a kisunokám, hároméves. Nemrég egy családi összejövetelre ő és a szülei előttünk érkeztek. Hetek óta nem találkoztunk, és ez nem jellemző. Mikor beléptünk az ajtón, fülig futott a szája, és odaszaladt a karjaimba.

A következő percekben azzal foglalkozott, hogy körbe-körbejárkált a szobában, és minden kör után odajött hozzám, rátette a kis kezét a térdemre, s ragyogó szemmel közölte: „Megvagy!”

Mintha tudtomra akarta volna adni, hogy bár sokan vannak körülötte, nagyon örül annak, hogy én ott vagyok.

Szoktam én így örülni a Megváltóm jelenlétének? Szoktam úgy keresni, ahogy az 1Krón 16,11 tanítja?

Tennivalóim tömegében szánok időt rá, hogy megkeressem?

Az igazság az, hogy ha nem figyelek oda, a Vele töltött idő harmadik, negyedik helyre szorul vissza a tennivalóim között, határidők, kifizetetlen számlák, kötelező körök, események furakodnak Elé. Pedig ha keresem, ha a jelenlétében tartózkodom, újra meg újra átélem, milyen csodálatos Vele lenni, imádni Őt, érezni Mennyei Atyám örömét és szeretetét.

Gondolataim kavargása közt megállok-e, hogy kimondjam: „Megvagy!”

Vagy hagyom, hogy a szorongás, a düh, az idegesség, az aggódás kerüljön a középpontba, s elfeledkezem ígéreteiről, amik harmóniáról, erőről, vihar közben is békességről szólnak? Igen, Ő mindig ott van, erről biztosított minket (Józs 1,9; Róm 8,38-39; Zsid 3,15). De szoktam kérni, hogy gyújtson fényt kavargó gondolataim között?

Meg szoktam hívni zsúfolt életem minden egyes sarkába?

Az Istennel töltött idő nem szorítkozhat az imaórára, a bibliaolvasás perceire. Arra hív, hogy Benne éljünk, mozogjunk, legyünk (ApCsel 17,28). Ez azt jelenti, hogy velünk van, mikor gyermekeinket rendezzük, mikor munkába megyünk, mikor gyönyörködünk egy csodás naplementében, vagy vigasztaljuk egy barátunkat. Hívőkként, mi nem csak úgy élünk: Benne élünk, és Ő mibennünk.

Elle-nek volt választási lehetősége. Nagynénik, nagybácsik fordultak felé kitárt karral. Játékok, képeskönyvek között válogathatott. Unokatestvérek puszilgatták.

Ő mégis nekem fejezte ki örömét. Nem igényeltem, én enélkül is minden idegszálammal szeretem ezt a kis tündért. De hogy ennyire szeret ő is, az végtelen örömmel tölti el nagyanyai szívemet.

Mikor fejezted ki legutóbb örömödet az Úrban? Vagy érezted meg az Ő örömét, hogy veled lehet? Szeret téged, ezt tudjuk mindketten. De mi volna, ha ma félretolva kergetőző gondolataidat, zsúfolt programodat, elragadtatva odakiáltanál Neki: „Megvagy!”

Drága Mennyei Atyám! Örülök Neked. Nem azért, amit kapok Tőled, hanem azért, hogy vagy nekem, azért, Aki vagy. Szeretlek szívemből, lelkemből, elmémből. Mindegy, kik vesznek körül, arra vágyom, hogy Veled legyek.Ámen.