A világ szép és különös. Csak sok benne nagyon a beteg ember.

Az izgága, az irigy, a gyűlölködő.

A gonosztevő és a diktátor, az őrült és a hős.

Fertőzik és rontják a világot, amennyire adottságaiktól kitelik.

De egészen elrontani nem tudták mégsem, ha ezerszer is azt hirdeti a látszat. Miért nem?

Mert a Világ anyja a Természet, s a természetben az ember nem egyéb, mint egy kis pajkos tréfa.

Vigyázz tehát, hogy vidám tréfa maradj.

Mert a gonosz tréfából tövis nő csupán, mely véresre sebez Téged s elcsúfítja a világot."

Wass Albert

HONVÁGY

Susog az erdő, szállnak a szelek,

a szelek szárnyán vándor fellegek,

keletnek szállnak, hazafelé...

Magyarország felé...

Valahol messze áll egy kicsi ház.

Csöndjére öreg diófa vigyáz.

Küszöbe vásott, födele vén...

úgy vágyom vissza én...

Ó régi otthon, fáj a szívem érted...

ó régi otthon, látlak-e még téged...?

Ha rád gondolok, úgy gyötör a vágy.

Olyan vagyok, mint parttól tépett csolnak,

bús őszi lomb, kit vak szelek sodornak,

mint fészket vesztett bánatos madár.

Úgy fáj, ha rád gondolok, úgy fáj...

Úgy fáj...

Kicsiny fiacskám, jól figyelj ide:

elszállunk most a széllel messzire!

Távol mezőkön, régi rónán

valaki vár reám...

Vadszőlős tornác, gémeskút... akác...!

Lágy esti fényben árva kicsi ház...!

Rozoga padján bús egyedül

egy öregasszony ül...

Ó régi otthon, fáj a szívem érted...

ó régi otthon, látlak-e még téged...?

Ha rád gondolok, úgy gyötör a vágy.

Olyan vagyok, mint parttól tépett csolnak,

bús őszi lomb, kit vak szelek sodornak,

mint fészket vesztett bánatos madár.

Úgy fáj, ha rád gondolok, úgy fáj...

Úgy fáj...

Békés kolompszó, ringó búzaföld...

Árnyas lugasban fülemüle költ...

Szelíden kondul az estharang...

Így szól: galang... galang...

Virágos rétek! Dűlő út...! Patak...!

Szép öreg fűzfák a falu alatt...!

Ha dalol este a csalogány,

vártok-e még reám...?

Ó régi otthon, fáj a szívem érted...

ó régi otthon, látlak-e még téged...?

Ha rád gondolok, úgy gyötör a vágy.

Olyan vagyok, mint parttól tépett csolnak,

bús őszi lomb, kit vak szelek sodornak,

mint fészket vesztett bánatos madár.

Úgy fáj, ha rád gondolok, úgy fáj...

Úgy fáj...

ITT  LESZEK  KÖZEL  VALAHOL

Ha eljön majd a nap,

Amikor meghalok,

Ti ne gyászoljatok.

Én itt leszek, közel.

Itt találtok napnyugtakor,

ha kirepül a vízimadár este,

kecskefejő tyurrogásában,

egy messzi bagolyhuhogásban.

Én itt leszek, közel,

vigyázok az erdő csendjére

és álmotokra.

Ha érezni akartok engem,

csak hajtsatok be az erdőbe

és álljatok meg az út mentén.

Figyeljetek: a halk lombsusogásban

hallhattok engem,

amint kutyáimmal

elmúlt esztendők boldog

vadászhelyeit járom.

Mosolyogjatok egy virágra,

egy pillangóra,

egy kis madárra,

egy pislogó csillagra

a messzi szemhatáron,

mikor az est árnyékai

körülfognak szelíden...

Csak mosolyogjatok,

és én az öröklétből

visszamosolygok rátok.