Milyen kihívások és győzelmek várnak az Egyházra a történelem végnapjaiban?

Szerte a világon évtizedek óta bibliatanítók sokasága hívja fel újra meg újra a figyelmet arra: sohasem volt még ennyire valószínű, hogy az emberi szenvedés hatezer éves történelme rövidesen véget ér, és rövid, ám súlyos krízis után a visszatérő Messiás uralma alatt végre aranykor köszönt a földre. Az apokaliptikus érzések, sejtelmek a világi társadalomtudósok nagy részében is megfogalmazódtak – de a legegyszerűbb emberek is érzik és beszélnek róla mindenfelé, minden nemzetben.

A két legfőbb bibliai jel, amely az idők végét jelzi: egyrészt Jézus Krisztus evangéliumának hirdetése az egész világon, ami az Újszövetség szerint a vég közvetlen jele (Mt 24:14), és ami még sohasem történt meg korábban, most azonban szemünk előtt zajlik; másrészt Izrael hazatérése és államalapítása atyái földjén, kétezer év szétszóratás után: ami pedig az Ószövetség szerint a történelem végjátékának közvetlen előjele (Ez 37), és szintén nem volt rá példa eddig.

Ezeken a jeleken kívül a legtöbb ember felfigyelt azokra a természeti, társadalmi és politikai krízisekre, amelyek körülvesznek minket a hétköznapokban – s amelyekről a szakemberek azt is tudják, hogy emberi erőfeszítéssel megoldhatatlanok, és szükségszerűen vezetnek a jelenlegi világrend összeomlásához a viszonylag közeli jövőben. Az emberekben egyre erősödő szorongás él mindezekkel kapcsolatban, ami már annyira zavaró mértékű, hogy előle tömegek menekülnek a „létfeledésbe”: a média és a szórakoztatóipar által minden mennyiségben kínált virtuális valóságba, valamint a test kultuszába. De ez a kábulat, a „minden rendben” illúziója is alig képes már csökkenteni, elfojtani a világ megoldhatatlan problémáiból fakadó apokaliptikus félelmeket az emberekben.

Bár feketén-fehéren a Szentírás nem mondja ki, számos bibliatanító arra is felhívja a figyelmet, hogy idő sincs már sok. Egy ősi tanítás szerint, amely az apostoli kor óta él mind a kereszténységben, mind a zsidó hagyományban, az emberiség történelme egy „hét” programjához hasonlóan – ahol ezer év jelent egy napot (Zsolt 90:4, 2Pt 3:8) – hatezer évig tartó szenvedésteli „munka” után végül eljut a „szombatjához”, amikor is a hetedik évezredben végre békességre és örömre lel a föld. Ma már köztudott a zsidó időszámítással foglalkozó tudósok körében, hogy az ókorban kiszámolt és hagyományosan elfogadott zsidó időszámítás 166 évet késik, mivel a megbízható történelmi ismeretekkel nem rendelkező rabbik a perzsa birodalom idejét ennyivel rövidebbnek vették a valóságosnál (lásd Encyclopaedia Judaica, Seder Olam Rabba címszó). Ezért a bibliai időszámítás szerinti 6000. év nem a Gergely-naptár szerinti 2240-re, hanem sokkal korábbra, nagyjából 2074-re esik, azaz legkésőbb hetven év múlva az emberiség a Teremtés hetedik évezredébe lép. (Érdekes megjegyezni, hogy kétezer évvel ezelőtt Masszada, a zsidók utolsó ellenállási pontja a Szentföldön a rómaiakkal szemben éppen i. sz. 73-ban, azaz a Teremtés 3999. évében esett el, és így pontosan 4000-ben kezdődött meg a „nagy szétszóratás”.) De már 2074-nél, azaz a Teremtés 6000. événél korábban, mindössze huszonnyolc év múlva, 2032 körül megünnepelhetjük a Megváltás 2000. évfordulóját.

Anélkül, hogy mindezekből biztos és pontos dátumot akarnánk vagy tudnánk meghatározni a Messiás visszatérésére, annyit azért megjegyezhetünk: érdemes éberen figyelni az ilyen időbeli egybeesésekre, mert valamennyi bibliai jel figyelembevételével azt mondhatjuk, hogy az elmúlt hatezer évben sohasem volt annyira valószínű az Isten birodalmának látható és teljes eljövetele, mint a 21. század második-harmadik harmadában.

Az Egyház az utolsó napokban

Ha a világtörténelem valóban e nagy korszakváltáshoz közeledik, felmerül a kérdés: milyen kihívások érik ebben az időszakban az Egyházat? Mond-e erről valamit a Szentírás? Mire figyeljünk oda, és mit tehetünk? A következőkben ezzel a kérdéssel szeretnék foglalkozni.

A legtöbb bibliatanító szerint az Egyházban már elkezdődött az utolsó, laodikeiai korszak. Jézus ezt a gyülekezetet megtérésre szólítja fel

Szintén széles körben elfogadott az Egyházban, hogy a Jelenések könyvének első két fejezetében található hét levél, amelyet maga Jézus üzen hét kis-ázsiai gyülekezetnek, valójában az egyháztörténelem hét korszakára vonatkozó útmutatásokat tartalmaz. Valóban: az első, az efeszoszi gyülekezetnek szóló levélből ráismerhetünk az apostoli kor utáni első időszakra (kb. i. sz. 100–250); a szmürnaiaknak írt levélből a mártíregyház korára (kb. 250–313); a pergamoni gyülekezet levele az Egyháznak a világi hatalommal való kokettálását és szövetségét írja le, valamint az ennek nyomában fellépő erkölcsi válságokat (kb. 313–431); a thü-ateirai korszakot a Mária-kultusz uralkodóvá válásától lehet számítani (kb. 431–1517); a szárdeiszi egyházat a jól kezdődő, ám megrekedő protestantizmussal szokták azonosítani (kb. 1517-től az 1700-as évekig); a filadelfeiai gyülekezetet pedig az evangéliumi, majd a pünkösdi, teljes evangéliumi ébredések sorozatával (1700-as évektől). A felsorolt hat közül az utolsó három egyház párhuzamosan is létezik, mind a három megmarad az Úr eljöveteléig, amint ez a szövegből kiderül – és hasonlóképp a hetedik, az utolsó, a laodikeiai gyülekezet is.

A legtöbb bibliatanító szerint már ez az utolsó korszak is elkezdődött az Egyházban. Hogy mikor, arról megoszlanak a vélemények: egyesek szerint már a 20. század hatvanas-hetvenes, míg mások szerint csak a kilencvenes éveitől. Ha pedig ez így van, akkor érdemes nagyon odafigyelnünk arra, mik ennek a kornak a sajátosságai, hogy helyesen értelmezzük a sorsunkat egyéni és közösségi szinten egyaránt, mert csak így tudunk helyes döntéseket hozni.

A hét gyülekezet közül ötöt Jézus megtérésre szólít fel. Sajnos meg kell állapítanunk, hogy – szemben a filadelfeiaival – a laodikeiait is! Nem éppen pozitív képet fest erről az egyházról és korszakról a Megváltó levele (Jel 3:14–22)!

A harmadik kísértés: öncsalás

Jézus figyelmezteti a laodikeiai kor hívőit: ne higgyék, hogy már mindenük megvan, semmire sincs szükségük. Ez vonatkozik a fizikai gazdagságra, áldásra, bővelkedésre, de szellemi javakra is: korunkra a Szent Szellem helyreállított szinte minden bibliai tanítást és látást, úgyhogy a korinthoszi gyülekezettel együtt elmondhatjuk, meggazdagodtunk minden tudásban és beszédben – ámde a kérdés nem az, hogy ismerünk-e, tudunk-e már minden elvet és útmutatást a Szentírásból, hanem az, hogy ezek szerint is élünk-e? Ugyanolyan-e a hozzáállásunk a keresztény élethez, mint azoknak a prófétáknak és apostoloknak, akiknek a könyveiből, leveleiből megtanultuk mindezeket? Vajon az ismeret mellett megvan-e bennünk az az igazságosság, odaszántság, áldozatkészség és szeretet is, ami Jézusban, Pál apostolban vagy Timótheusban?

Hogy ezen a területen ne kerülhessünk öncsalásba, Jézus három nagyon fontos tanácsot ad.

Az első tanács: tűzben tisztított arany

Először is: vegyünk tőle tűzben megtisztított aranyat! A tűzben megtisztított arany a Bibliában a Szent Szellemben megtisztított hitet jelenti, valamint – Péter 1. levelében – a megpróbáltatásokban edzett hitet is. Ha ugyanis az ember rádöbben arra, hogy az anyagi jólét és az ismeret még nem teszi teljes értékű kereszténnyé, és szembesül azzal, hogy a prófétákhoz, Pálhoz, az apostolokhoz képest még milyen alacsony szinten áll erőben éppúgy, mint odaszántságban, áldozatkészségben és szeretetben; és ha rájön, hogy e mostani kor embereként hozzájuk képest valóban szellemileg „nyomorult, nyavalyás, szegény, vak és meztelen” – akkor arra is rádöbben, hogy a maga erejéből sohasem lesz képes felzárkózni arra a szintre, ahol a hitnek ezek a hősei éltek. Ez a felismerés azonban az embert „a Szellem koldusává” teszi: ráébred, hogy a Szent Szellemmel való teljes betöltekezés nélkül, a Szellem vezetése nélkül nem lehet szellemileg épségben túlélni a mai kort. A saját erőnk annyira nem elegendő ehhez, hogy teljesen függésbe kell kerülnünk a Szent Szellemtől, és szinte minden azon múlik, be tudunk-e újra meg újra teljesedni Vele, hiszen még helyesen értelmezni és megtartani az Igét is csak általa tudjuk. És „boldogok a Szellem koldusai, mert övék a mennyek királysága” (Mt 5:3). Így vehetünk tűzben megpróbált aranyat.

A Szent Szellemmel való igazi és teljes beteljesedés annyira fontos üzenet az utolsó idők Egyházának, hogy nem lehet túlhangsúlyozni, bár sok hívő azt hiszi, már mindent tud erről, holott még csak „bokáig érő vízben” tocsog. Jézus is szól erről eszkatológiai beszédében, a tíz szűz példázatában (Mt 25:1–13), amely – a szövegösszefüggés alapján – szintén egyértelműen erről a korszakról szól. Erre később részletesen kitérek majd.

A második tanács: fehér ruha

Jézus laodikeiaiaknak adott második tanácsa szerint ebben a korszakban a hívőknek nagy gondot kell arra fordítaniuk, hogy fehér ruhákat vegyenek Tőle, és ne látsszon ki a meztelenségük szégyene. A Jelenések könyve egyértelműen megadja ennek a szimbólumnak a jelentését: „a fehér lenvászon a szentek igazságos cselekedetei” . (Jel 19:8) A görög dikaiómata pontosabban törvényes, jogszerű tetteket jelent. Itt is megerősíti tehát Jézus, hogy különösen ügyelnünk kell ebben az időben a korrekt, törvényes magatartásra magánjellegű, egyházi, üzleti és egyéb kapcsolatainkban egyaránt, mivel a korszakra a törvénytelenség, az inkorrektség eláradása a jellemző, különösen a világban – de ez az Egyházra is nyomást gyakorol, ott is megjelenik.

A harmadik tanács: szemkenőcs

Jézus harmadik tanácsa szerint pedig a szellemi vakság ellen „szemkenőcsöt” kell használnunk. A „kenet” a Szentírásban szintén a Szent Szellem szimbóluma, itt azonban a látásunkkal van kapcsolatba hozva, ez tehát különösen a kijelentés (kinyilatkoztatás, apokalüpszisz) szellemét, szellemi ajándékait jelenti. Ebben a korszakban, amikor a világ a legnagyobb sötétségbe merül, kiemelten fontos az eligazodáshoz a Szent Szellem kijelentése által megelevenített Ige keresése, befogadása, megtartása, mivel a látást akarja ellopni a Sátán, tudva, hogy „mennyei látás nélkül a nép elvadul” (Péld 29:18).

Jézus ezután megerősíti még, hogy visszaérkezése küszöbön áll, majd a többi korszak győzteseihez képest is kiemelkedően nagy jutalmat: a saját trónszékébe való beülést és uralkodást ígér a győzteseknek – s ezzel véget is érnek a laodikeiai gyülekezetnek adott tanácsok.

Jézus azonban máshol is beszél az Egyház utolsó korszakáról.

Az első példázat: veszekedő és hűséges szolgák

Mint már a fentiekben láttuk, Jézus az úgynevezett „eszkatológiai beszédében” (Mt 24–25. fejezet) is részletes képet ad az Egyház végidőkbeli sorsáról. Ennek során három példázatot is elmond, amelyek kifejezetten erre az időszakra vonatkoznak: „a gonosz és a hűséges szolga”, „a tíz szűz” és „a talentumok” példázatát. Lássuk most a szolgák példázatát (Mt 24:45–51)!

A hasonlatban szereplő két szolga közül az egyiknek a problémája abból fakadt, hogy úgy gondolkozott: „Halogatja még az én uram a hazajövetelt.” Mielőtt megnéznénk, mi is következett ebből a gondolkodásmódból, először is tudatosítsuk azt, hogy a probléma gyökere a megfelelő prófétai látás hiánya volt. Ez a szolga azt hiszi, hogy a Messiás eljövetele még nem időszerű – vagy legalábbis, ha nem is így gondolja, de nem él igazán elevenen benne, hogy Jézus Krisztus visszatérése küszöbön áll, bármelyik pillanatban bekövetkezhet.

És ebből fakad szellemi-erkölcsi életének fellazulása: tobzódik, élvezeteinek él, s közben szolgatársait is verni kezdi. Mint ahogy láttuk tehát, hogy a prófétai látás megőrzéséhez, Jézus közeli visszajövetelének a tudatához a Szent Szellemmel való betöltekezés és a Szellem által ki- jelentett Ige „szemkenőcsére” van szükségünk, arra is figyelnünk kell, hogy a világ vonzásának ellenálljunk ebben a kábító korszakban. A laodikeiai kor egyik fő jellemzője, hogy a világ szeretete sok keresztényt megkísért, megragad: „Az utolsó nagy korszak a laodiceai gyülekezet korszaka. (…) Ezt lehet úgy értelmezni, hogy olyan a laodiceai egyház, ahol a nép véleménye, szokása dönt, és nem az Isten Igéje. Nem Jézus Krisztus a fej, hanem az emberek. Ez az úgynevezett langyos korszak. Ebben a korszakban van most az egyház. (…) Olyan állapot ez, amelyben az Egyház összeolvad a világgal, és ennek következtében a hívők szellemi és erkölcsi élete megromlik. Szekularizálódott Egyház jött létre, ezért ma az evangelizálás nemcsak a világ felé, hanem a vallásos emberek felé is történik. (…) Azokból a keresztényekből hozza létre Isten a győztes Egyházat, akik elfogadják az újjászületést, az Isten Igéjének való engedelmességet, a Szentlélekkel való betöltekezést és kenetet. Tehát nem a laodiceai gyülekezetet fogja az Úr elragadni, hanem azokat, akiket a langymeleg, önhitt és öncsaló keresztények közül kiválaszt, és akik elfogadják Őt személyes döntésük alapján. A mostani korszakban fontos az Úrral való személyes közösség. A 20. vers is erről szól: »vele vacsorálok, és ő énvelem«. Ha nem is tudatosan, de az emberek érzik, hogy az Úr üzenete most a személyes közösség létrehozása az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel. Csak így lehet legyőzni Laodicea ártalmait.” (Németh Sándor: Eszkatológia. Ideiglenes jegyzet, Szent Pál Akadémia)

A szekularizáció, a világ szeretete összeegyeztethetetlen Isten szeretetével, a kettő kizárja egymást: „Ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete” – írja János apostol, a „szeretet apostola” (1Jn 2:15). Jakab, Jézus testvére pedig így fogalmaz: „Parázna férfiak és asszonyok, nem tudjátok-e, hogy a világ barátsága ellenségeskedés az Istennel? Aki azért e világ barátja akar lenni, az Isten ellenségévé lesz. Vagy azt gondoljátok, hogy az Írás hiába mondja: »Féltékenyen szeret« a Szellem, amely bennünk lakik?” (Jak 4:4–5)

A világ szeretetével együtt jár a testi életvezetés, a kívánságoknak élés, amelynek lényegét a legplasztikusabban Pál ragadja meg, amikor az Egyház utolsó időszakáról és a szekularizálódó keresztényekről ír: „…inkább a gyönyörnek, mint Istennek szeretői, kiknél megvan a kegyességnek látszata, de megtagadják annak erejét. És ezeket kerüld.” (2Tim 3:4–5)

Az ilyen hívő tehát, amikor döntés elé kerül, hogy egy helyzetben a kívánságát elégítse-e ki (gyönyör), vagy Istennek engedelmeskedjék, a kívánsága kielégítése (a gyönyör) mellett dönt. De emellett az elbukó szolgára az is jellemző, hogy testvéreit, szolgatársait szidalmazza, rágalmazza, nyelvével, cselekedeteivel „veri”, és testvéri kapcsolatai – saját hibájából – megromlanak; szolgálatát pedig elhanyagolja, nem teljesíti.

Ezzel szemben a Jézus példázatában szereplő másik szolga – azaz hívő –, tudva és nem felejtve, hogy urának hazaérkezése a küszöbön áll, azon igyekszik, hogy az Úr háza népének ételeket készítsen és szolgáljon fel „a maga idejében” – vagyis reggel, délben és este, illetve amikor ez szükséges. Ez pedig az Egyházban való szolgálatra utal, amely nemcsak egyesek, hanem minden hívő része, hiszen mindenkinek szánt Isten valamilyen szolgálatot az Egyházban vagy a világ evangelizálásában.

Az önzetlenül végzett szolgálat központi jelentőségét ebben a korszakban különösen kihangsúlyozza majd a harmadik példázat, a „talentumok példázata”.

A második példázat: a tíz szűz

E szerint a hasonlat szerint az Egyház ebben az időszakban kétféle hívőre oszlik: az egyik csoport nemcsak a „mécsesében” (= a szellemében) visz magával világító olajat (= Szent Szellemet), hanem mellette tartalék edényekben (= a testében és lelkében) is. A „vőlegény” késése miatt a hívők mindkét típusa erős küzdelmet folytat az álmossággal, a szellemi elalvással, ám egyik részük csak „el-elbóbiskol” (nüsztadzó) , a többiek azonban el is alszanak (katheudó) .

Jól kifejezi ez az álom elleni küzdelem az utolsó egyháztörténeti kor egyik nagy szellemi próbatételét. A szellemi éberség megtartása minden kereszténytől erős küzdelmet követel ebben a korban. A hajnal előtti órák a legnehezebbek a virrasztóknak, az őröknek. Amikor a világosság már a legközelebb van, akkor a legnehezebb ébren maradni. A szellemi „el-elbóbiskolás” mindenkit megkísért ebben a korban, mint az éjjeli autóvezetőket, de teljesen elaludni nem szükségszerű, és nem is szabad!

A hajnal előtti órák a legnehezebbek a virrasztók, az őrök számára

A menyegzőre pedig csak azok a szüzek jutnak be, akik különösen nagy hangsúlyt tettek a Szent Szellemmel való beteljesedésre, hogy keresztény életüket ne pszichikai (értelmi, érzelmi, akarati), hanem szellemi szinten éljék meg. Júdás apostol szerint ugyanis – aki levelét szintén a végidők Egyházának nehézségeivel szemben írta meg – a pszichikai, lelki keresztények ki fognak szakadni az egyházból és az üdvösségből (Júd 19).

A harmadik példázat: a talentumok

Jézus eszkatológiai beszédében harmadik példázatként egy tulajdonosról beszél, aki elutazása előtt vagyonát felosztja szolgái között, majd távozik. Amikor aztán hosszú idő múlva visszatér, szolgáit elszámoltatja: megjutalmazza azokat, akik megforgatták a rájuk bízott vagyont, és így még többet szereztek – megfeddi viszont, restnek és gonosznak mondja, sőt kidobja azt a szolgát, aki csak megőrizte a kapott összeget, de félelemből nem fektette be, s így nem is gyarapította azt.

Érdekes megfigyelni, hogy a gazda egyetlen szóval sem mondta elutazásakor a szolgáknak, hogy a rájuk bízott összegeket fektessék be, csak egyszerűen átadta a pénzt. Mégis természetes módon elvárta, hogy ők dolgozzanak vele, gyarapítsák, sőt kockázatot is vállalva megforgassák.

Ezeket a példázatokat általában a keresztény életre általánosságban szokták alkalmazni, ami helyes is. Én azonban most újra fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy ez a példázat is, a tíz szűzről és a gonosz, illetve a hű szolgáról szólóval együtt kifejezetten Jézus eszkatológiai beszédének a részét képezi! Ezért egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy ezek különösen aktuálisak az utolsó idők Egyházára nézve, még sokkal inkább, mint más korokban!

Tehát így áll ez a talentumok példázatával is. Az pedig, hogy a gazda külön nem is említette, hogy a megőrzéssel együtt meg is kell forgatniuk a kapott értékeket, annyit jelent: a tehetség, a képesség kötelez. Vagyis mindannyiunknak vannak egyrészt természetes, velünk született, képzés által szerzett, másrészt természetfölötti ajándékként az újjászületés után kapott különböző képességeink, tehetségeink. Meggyőződésem, hogy a talentumok példázata azt jelenti: ezeket a képességeinket, tehetségeinket minden további külön parancs nélkül be kell fektetnünk az evangélium, az egyház szolgálatába, ahol csak tudjuk, és ahol csak valódi hasznot termelhet (természetesen a többiek tevékenységével és a gyülekezet vezetésével összhangban). Maga a képesség, tehetség megléte már tartalmazza ezt a feladatot, isteni parancsot.

A rest szolga a gazdájától való félelemből ásta el a rábízott holmit. A jelzőként vele kapcsolatban használt görög szó nem is egyszerűen restséget jelent, hanem félelemből, félszegségből fakadó kötelességmulasztást, passzivitást.

Az utolsó idők egyházában ez is kulcsfontosságú tanítás: teljes szívünkből, erőnkből, teljes áldozatkészséggel szánjuk oda magunkat az evangélium ügyének és az egyháznak a szolgálatára, félelem nélkül, minden természetes és természetfölötti képességünkkel, tehetségünkkel és ajándékunkkal!

A világevangelizáció

Mielőtt bárki is túlságosan elcsüggedne a laodikeiai korszak nehézségeit látván%