„Jobban boldogul kettő, mint egy: fáradozásuknak szép eredménye van. Mert ha elesnek, az egyik ember fölemeli társát. De jaj az egyedülállónak, mert ha elesik, nem emeli föl senki. (…) A hármas fonál nem szakad el egyhamar.”

(Préd 4,9-10; 12B)

Kis kuckóm ablakából kinézve pillantottam meg a két szomszédnőmet, ahogy lassan botorkálnak ki, az utcára. Kopasz fejét gyapjúsapka alá rejtve, Ernestine szorosan kapaszkodott Patti támogató karjába. Patti gesztenyeszín haja, mely mindössze öt centi volt, úgy ragyogott, akár egy győzedelmi korona – a rák túlélőjének koronája!

Előző év májusában Pattinek daganata volt, és a legrosszabbtól tartott. Egy orvosi vizsgálat bebizonyította, hogy rákja van. Négy hónapig kemoterápiás kezelésen vett részt, amit egy hét hetes sugárterápia követett, heti öt alkalommal. Az Úr akarata szerint Hálaadás ünnepére esett utolsó kezelésének időpontja. Igen, abban az évben bőven volt miért hálát adnia: egy teljes életért, egy szerető férjért, és Ernestine Nevilsért, aki az ő új, éppen két évvel azelőtt odaköltözött szomszédja volt.

Amikor Ernestine beköltözött a szomszédságunkba, ő és Patti úgy összenőttek, mintha egész életükben ismerték volna egymást. Patti mondta egyszer: „Bár Ernestine túl fiatal, hogy az édesanyám legyen, sőt tizenöt évvel fiatalabb az enyémnél, mégis úgy érzem, mintha csak Isten adta volna őt ajándékba: anyám helyett anyám volt.”

Patti kezelése alatt Ernestine folyamatosan mellette volt, Jézus kezének és lábának meghosszabbítása, szeretetet, bátorítást és támogatást biztosítva. Az év júliusára Patti összes haja kihullott, és szomszédnőm férje után Ernestine volt az egyetlen, aki előtt kényelmesen levehette a parókát.

Pattinek utolsó sugárterápiás kezelése után egy évvel megadatott a lehetőség, hogy visszaadja Ernestine kedvességét. Következő év novemberében ugyanis kiderült, hogy Ernestine limfómás lett, ami a nyirokrendszer limfocitáit (fehérvérsejtjeit) megtámadó betegség. Most Pattire esett a sor, hogy ápolja Ernestine-t. Ő vitte el a lányt első kemoterápiás kezelésére, és ő mondta el, mire számítson. Ő javasolta Ernestine-nek, mit egyen, hova menjen parókát készíttetni, és hogyan viselje el a depressziót.

Ernestine így emlékezett vissza: „Soha nem kellett mondanom Pattinek, mire van szükségem, hiszen ő már tudta, még akkor is, amikor én még nem. Mondta például, hogy ’Ernestine, szerintem ki kéne menned sétálni. Jobban fogod érezni magad tőle.’ Ha ezt akkor valaki más mondja nekem, azt felelem, hogy ’Hagyj békén! Te nem tudhatod, mit érzek.’ De Patti tudta. Ő ugyanezt az utat járta be néhány hónappal azelőtt. A kétségek árnyai mögül is tudtam, hogy Isten vezetett engem ide, Patti szomszédságába. Jó az Úr!”

Ahogy elnéztem kettejüket azon a hűvös novemberi éjszakán, amint egymásba kapaszkodva haladnak útjukon, elsuttogtam egy imát, hálát adva az Úrnak a Benne lakozó barátnőkért… olyan barátokért, akikkel az Ő kezei és lábai tudunk lenni, ha valamelyikünk túl gyenge ahhoz, hogy segítség nélkül induljon el. Akikkel az Ő erős karja tudunk lenni, amikor a teher túl nehéz, hogy egyedül cipelje. Akikkel az Ő hangja tudunk lenni, amikor egy barát elfelejtette a dal szavait szívében.

Köszönöm, Mennyei Atyám, hogy úgy alkottad a nőket, hogy ilyen jó kapcsolatban élhessünk egymással. Köszönöm, Uram, hogy elrendelted Ruth-ot Noéminek és Erzsébetet Máriának, és köszönöm, hogy még ma is küldesz nőket egymásnak kölcsönös bátorításért és támogatásért. Kérlek, Uram, nyisd fel a szemem, hogy meglássam, ma kinek van szüksége egy adagra a Te szeretetedből, és adj bölcsességet, hogy megtudjam, hogyan legyek a Te kegyelmed kibővítése!

Ámen.