„Tanuljátok meg tehát, szeretett testvéreim: legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra, mert az ember haragja nem szolgálja Isten igazságát.” 

Jak 1,19.20

Hazudott nekem, elárult, megbántott. Haragudtam, s úgy gondoltam, teljes joggal tehetem.

A harag napról napra újra meg újra elnyomta békülési szándékomat. Igaz, kértem Istent, hogy töltse fel szívemet irgalommal, az eszem közben egyre sorolta az érveket, amik miatt haragudhattam, s ezek állandóan felülírták üres imáimat.

Mintha a fejemben hangok vitatkoztak volna. Egyik szerint helyes, ha mérges vagyok, a másik arról győzködött, hogy meg kell bocsátanom.

Hónapokon át a leghangosabban az szólt, amelyik megsérült érzelmeimhez igazodott, és amelyikre sajnos hallgattam is. Igen, jogom van haragudni. Mindenki igazat adna.

A keserűség és engesztelhetetlenség hangjára hallgatva egyre gyakrabban meglátszott cselekedeteimen is a türelmetlenség, a rosszindulat. Ó, egy darabig mindig sikerült eljátszanom a jó keresztény szerepét, elfedve érzelmeimet. De ha elhangzott vagy történt valami, ami felszínre hozta visszafojtott fájdalmamat, a düh és a neheztelés kibuggyant a felszínre.

Egyik reggel a fenti mondatot olvastam Jakab leveléből, s éreztem, hogy Isten rá akar világítani, vegyem már észre, mennyire rossz irányba hajtanak negatív érzelmeim, s mennyi kárt okozok velük. Nem tudtam elvonni figyelmemet arról, hogy „minden ember” legyen késedelmes a beszédre, késedelmes a haragra.

Ez a kifejezés áthúzta a mentségeimet, kapaszkodásomat a „jogom van haragudni” állításba, hiába gondoltam logikusan, hogy okom van a neheztelésre. Aztán jött a 22. vers: „Legyetek az Igének cselekvői, ne csupán hallgatói, hogy be ne csapjátok magatokat.”

Tudtam, hogy világi szemmel nézve minden okom megvan a haragra. De Isten oldaláról haragommal csak tetéztem a rosszat, a bűnt. Engesztelhetetlenségem visszatart attól, hogy megéljem az Evangélium valóságát, azaz hogy továbbadjam az irgalmat és megbocsátást, amit Isten adott nekem Jézus által.

Jakab szavaival Isten meglágyította a szívemet, felismertem, hogy bár szavaimmal megbocsátottam az illetőnek, lelkemben tovább ápoltam a haragot, és ennek ideje véget vetni, s továbblépni.

Isten azt mondja, hogy az élet minden területén, beleértve legerősebb érzelmeinket, indulatainkat is, legyünk gyorsak a hallásra (Isten és mások meghallgatására), lassúak a megszólalásra, és még lassabbak a megharagudásra. Ha ezt átültetjük a gyakorlatba kapcsolataink terén, nemcsak „hallgatói” leszünk az Igének, hanem „megtartói” is, s közelebb jutunk ahhoz az igazsághoz, amit Isten szeretne látni bennünk.

Kérlek, Uram, bocsásd meg, hogy haragot tápláltam a szívemben. Láss el, kérlek, a Te erőddel, hogy megbocsáthassak, és hogy őrt állhassak szívem ajtajánál, mikor régi érzelmek ki akarnak törni rajta. Ragadd el a haragot szívemből, s tölts örömöt a helyére. Segíts, hogy irgalmas lehessek. Ámen.