„Köztünk ütötte fel sátrát”
A karácsony nyolcadában eső vasárnapon a Szent Családra figyeltünk. Isten Fia megtestesülése ízig-vérig valóságos: vállalta emberi életünk legalapvetőbb kereteit, Ő maga is családban nevelkedett. A karácsony utáni II. vasárnap arra hív minket, hogy tovább mélyítsük a megtestesülés nagy ünnepének megértését. A mai evangéliumi szöveg visszavezet minket a karácsonyi, december 25-i ünnepi szentmiséhez, hiszen mai szövegünk megegyezik az aznapi evangéliummal, a János-evangélium prológusát olvassuk.
A János-evangélium első tizennyolc verse tudatosan kapcsolódik a Biblia első könyvének, a Teremtés könyvének első fejezeteihez, amelyek a világ teremtését mesélik el. A kezdő szó is erre emlékeztet: „kezdetben”, később pedig halljuk az „élet” és a „világosság” szavakat. Ami megkezdődött a világ teremtésekor, az most, Jézus Krisztusban a beteljesedéséhez érkezett. Mintegy új teremtés valósult meg, Isten újjáteremtett Benne mindnyájunkat.
S azt olvassuk az Igéről, Isten Fiáról, hogy „testté lett, és közöttünk lakott”. A „közöttünk lakott” kifejezés egészen gazdag jelentést hordoz. Az eredeti görög szó, amelyet itt olvasunk (eszkénószen), szó szerint azt jelenti: „sátrat vert” köztünk. S itt felsejlik előttünk az üdvösség egész története, amely nem más, mint Isten emberek iránt, irántunk való szeretetének története. S milyen szép, ahogyan maga a liturgia idézi fel az első olvasmányban ezt a történetet, amikor a megszemélyesített Bölcsességet szólaltatja meg: „A mindenség Teremtője parancsot adott nekem, s aki teremtett, kijelölte sátramnak helyét. […] Szolgáltam előtte szent sátrában, majd pedig Sionban kaptam lakóhelyet.”
Isten – mivel szereti az embert – közel szeretne lenni hozzá, vele szeretne lakozni. Ezért lett jelenvalóvá a szövetség sátrában a pusztai vándorlás idején, ezért „költözött be” a jeruzsálemi templomba, s ezért volt jelen a nép vezetőinek és prófétáinak személyében: szavaikban és tetteikben, sőt egyre inkább életük alakulásában is. A „végső időben” pedig a legvégsőkig ment el az Isten, annyira közel jött hozzánk, amennyire csak lehetséges volt: emberré lett, emberként élt köztünk, emberként szólt hozzánk, emberként lépett kapcsolatba velünk. Jézus Krisztus személye a végső „sátor”, amelyben megjelent köztünk maga Isten. Ő lett a szövetség és a találkozás sátorává.
S a János-evangélium szavai szerint: „Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága.” Jézus Krisztusban azért jött el közénk Isten, hogy élettel, saját életével és világossággal, saját világosságával ajándékozzon meg minket. Mindannyian vágyunk rá, hogy életünk eleven, teljességben megélt élet legyen, s hogy ez az élet világossággal, értelemmel, céllal teli legyen.
A mai vasárnap arra hív bennünket, hogy szemléljük Isten nagyszerű, szeretetből induló tervét a történelemben. Szemléljük, s így engedjük egyre közelebb magunkhoz Isten személyes, irgalmas, gyengéd szeretetét. S kérdezzük meg magunktól: hogyan hoz életünkbe világosságot és életet Jézus Krisztus személye? Hol és hogyan jelenik meg Jézus Krisztus mint fény életem, nehézségeim, aggódásaim sötétségében? S hogyan és hol fakad bőséges, önzetlen, önajándékozó élet Jézus személyéből a saját életemben?
S a megtestesülés „folytatódik”: a Jézus Krisztusban közénk érkező Isten a mi személyünkben is sátrat szeretne készíteni magának, hogy általunk is közelebb léphessen másokhoz. Épp a Belőle fakadó élet és Tőle érkező világosság lehet testvéreink segítségére.
Labancz Zsolt SP/Magyar Kurír
Kommentáld!