„Elkísérem útjukon a vakokat, és vezetem őket ösvényükön; világosságra változtatom előttük a sötétet, és a göröngyös utat elegyengetem. Ezt teszem majd velük, és nem hagyom el őket.”

Ézs 42,16

Újonnan felállított tábla jelezte, hogy nem fordulhatok be balra, nem juthatok ki a megszokott útvonalon a városrészből, ahol lakom. Fehér-narancssárga csíkos új korlát kígyózott végig az út mentén. Útépítés zavarta meg és terelte el megszokott útvonalamat.

Mikor szembesültem az akadállyal, ami akár heteken át hosszabb utazásra kárhoztat, olyan ideges lettem, hogy rácsaptam a kormánykerékre. Újra kell terveznem az útvonalat, kerülnöm kell, hogy eljussak a munkahelyemre, s ez nagyon kiborított.

Úgy egy hónap múlva, mikor már annyira haladtak a munkálatokkal, hogy néha átengedték a forgalmat, befordultam balra, hogy lássam, mire jutottak. Nem hittem a szememnek. Nyoma sem volt a kis erdőnek. Nem voltak már hívogató ösvények. Eltűntek a régi fakorlátos hidak.

Mintha hurrikán söpört volna végig a tájon.

Nem sokkal ezután az életem szokott rendje is megszakadt, mert valaki, akit nagyon szerettem, szörnyű traumát élt át. Egy telefonhívás minden tervemet megakasztotta. Bombaként robbant a rossz hír, testem, lelkem belerendült.

Azzal, hogy a körülmények megváltoztatták egyik szerettem életét, az enyém is irányt váltott. Hónapokon át zavart volt a lelkem. Meg se tudom számolni, hányszor borultam ki ez idő alatt. A szörnyű trauma elterelt az útról, amin menni szerettem volna.

„Meddig tart még, hogy nem járhatok az utamon?” – kérdeztem dühösen az Úrtól.

Visszavágytam az irányváltást megelőző időszakba. Lassacskán aztán látni kezdtem, hogy a terveim elterelése valójában lelki építkezés, épp mint az útépítés a környékünkön.

Mikor a fehér-narancssárga korlátok eltűntek, elégedett voltam az eredménnyel. Sima aszfalt terült elém, két sávban zavartalanul haladt a forgalom. A „hurrikán sújtotta” részt parkosították. Fákkal szegélyezett járdák vezették a gyalogosforgalmat a baseballstadion illetve a közeli templom felé. Míg csodáltam a tájat, arra gondoltam, hogy bár egy ideig kényelmetlenséggel járt, megérte a változás.

Mai alapigénk arra emlékeztet, hogy Isten velünk van, vezet minket, utat készít nekünk az ismeretlenben. „Elkísérem útjukon a vakokat, és vezetem őket ösvényükön; világosságra változtatom előttük a sötétet, és a göröngyös utat elegyengetem. Ezt teszem majd velük, és nem hagyom el őket.” Ézs 42,16

Utamat továbbra is keresztezik előre nem látott körülmények, terveim cikkcakkossá váltak. De már tudom, hogy Isten felhasználja a fehér-narancssárga irányváltókat, hogy rávezessen egy igazságra: Ő ott van elől, dolgozik életem tájának átépítésén. Lehet, nem látom előre, milyen lesz az eredmény, de hiszem, hogy Ő vezetni fog, elsimítja a göröngyös utat, és végig velem lesz. Kezem a kezébe teszem, segítségével haladok tovább akkor is, ha le kell térnem a megszokott, jól bevált utamról.

Uram, Te tudod, mennyire nehéz. Úgy érzem, összeroppant a megakasztás, a rázós útszakasz, amire terelődött az életem. Add, hogy tudjak bízni Benned, és hálásan kövessem az utat, amit kijelölsz és megépítesz számomra.  Ámen.