„Mint az aranyalma ezüsttányéron, olyan a helyén mondott szó.”

Péld 25,11

Szeretem Jézust. Szeretem Istent. Szeretem az Ő igazságát. Szeretem az embereket.

De nem szeretem az előrecsomagolt kegyes szövegeket. Amiken olyan tökéletes kis masnik vannak. És kicsit túl simának mutatják az életet.

Mert egyáltalán nem sima minden, ami ezen a megromlott világon történik. A nemrégiben a coloradói Aurorán történt lövöldözés például iszonyatosan szomorú és hihetetlenül gonosz dolog volt.

És Isten őrizzen, hogy azt higgyem, bármi javulni fog, ha egy szép kerek, kegyes mondással járulok hozzá az erről folyó beszélgetéshez. Isten bizonyára nem várja el, hogy olyan emberek, mint én, a maguk korlátolt látómezejével, korlátolt elméjével, sekélységével értelmet keressenek olyasmiben, ami abszolúte értelmetlen.

Akkor Isten igazságának nincs helye ezekben a történésekben? Dehogy nincs. De hagyjuk, igen, hagynunk kell, hogy Isten irányítson. Az Ő idejében. Az Ő módján. Az Ő szeretetében.

És ha szörnyű dolgok történnek, mondjuk ki nyugodtan: „Ez borzasztó.” Amikor a dolgok nem állnak össze, ne szégyelljük kimondani, hogy „Ennek így semmi értelme”.

Nagy különbség van a rosszkor mondott, oda nem illő szó és a jókor mondott, helyénvaló szó között.

Mikor a húgom tragikus körülmények között meghalt, ez azért történt, mert az orvos olyan gyógyszert írt fel neki, amit sosem szabadna gyermeknek adni. Ennyi indította el az események láncolatát, ami odáig vezetett, hogy ott álltunk a rózsaszín szalagos koporsó körül.

Zokogva.

Szenvedve.

A gyász, a düh, a veszteség feldolgozásának igényével.

Zsenge lelkem méregbe gurult valahányszor odajött valaki, és ilyen mondásokkal próbálta összeseperni életünk szertehullott darabjait: „Úgy látszik, a Jóistennek eggyel több angyalkára volt szüksége a Mennyországban.” Ezzel csak mélyebbre nyomták, s megforgatták szívemben a gyász éles, szúró cserépdarabkáit.

Értem én, hogy miért mondtak ilyeneket. Mert mondani akartak valamit. Hogy javuljon a helyzet. Együttérzésük közel hozta őket hozzánk. És én vágytam is arra, hogy ott legyenek. Aztán már nem vágytam.

Minden összezavarodott, tele volt ellentmondásokkal. Egyik percben hisztérikusan zokogtam, másikban már nevetni tudtam. Rögtön utána kedvem lett volna falba verni a fejem a lelkiismeretfurdalástól, mert nevetni mertem. Aztán dicsőítő énekeket énekeltem. Egyik pillanatban az öklömet ráztam Isten felé, a másikban úgy éreztem, órákon át olvasnám a Bibliát.

Hát ez minden volt, csak nem „sima”.

Tudod, mi volt a legjobb dolog, amit mondott valaki akkoriban?

A temetés napján ott álltam fekete ruhák, fekete öltönyök, könnyek és könnyező emberek között a fűben. Egy hangyabolyt bámultam. A hangyák őrülten rohangáltak össze-vissza, mert valaki rálépett a bolyra.

Az járt az eszemben, hogy ha beleállnék a bolyba, és hagynám, hogy milliónyi helyen összecsípjenek, vajon az a fájdalom enyhítené-e ezt, amit most érzek. Azt legalább tudnám, mivel lehet a fizikai fájdalmat csillapítani.

Hirtelen mellettem termett egy lófarkos kislány, s csak ennyit mondott: „Utálom a hangyákat!”

Na, ez volt a legjobb mondat, amit aznap hallottam.

Oda talált, ahol én magam is voltam. Észrevette, hogy épp mi foglalkoztat, és valami alapvető dolgot mondott ki. Valami természeteset. Nyilvánvalót.

Igen, van létjogosultságuk a kegyes szavaknak. Föltétlen van.

De van olyan helyzet, amikor csak sírni kell, jelen lenni, szavak nélkül.

Isten segítsen, hogy mindig felmérjük a különbséget.

Uram, köszönöm, hogy velem voltál a legsötétebb időszakban. Tudom, hogy valóságos vagy, tudom, hogy Te vagy az egyetlen, aki vigasztalást adhatsz akkor is, amikor ez lehetetlennek látszik. Segíts, kérlek, hogy mindig a Te igazadat mondjam a körülöttem élőknek. Ámen.