„Jézus könnyekre fakadt.”

János 11:35

Szeretem Jézust. Szeretem Istent. Szeretem az Ő Igazságát. Szeretem az embereket. 

Azonban nem szeretem a sablon keresztény válaszokat. Azokat, amelyek gyönyörű masniba vannak csomagolva. Azokat, amelyek az életet takaros kis csomagba helyezik. 

Mert sok minden, ami történik ebben a zűrzavaros világban egyáltalán nem takaros. A híradások folyamatosan bombáznak bennünket borzasztó, szomorú, és ijesztően gonosz, értelmetlen, erőszakos cselekedetek híreivel. 

És Isten őrizzen meg attól, hogy azt gondoljam, hogy a bölcsen kigondolt keresztény válaszaim majd tompítják az élét ezeknek a borzalmaknak. Istennek nincs szüksége olyan emberekre mint én is vagyok, - akiknek korlátozott a rálátásuk a dolgokra, akiknek csak bizonyos határig ér az értelmük és bölcsességük, - hogy magyarázatot adjanak oly dolgoknak, amelyeknek nincs sok értelme. 

Mégis fellelhető Isten igazsága mindezekben. De nagyon-nagyon fontos, hogy átadjuk Isten irányítását gondolatainknak, hogy elfogadjuk az Ő időzítését, az Ő módszereit, és megragadjuk az Ő szeretetét, amikor válaszokat várunk.

Van úgy, hogy amikor szörnyű dolgok történnek, nem kell mást mondanunk, mint csupán azt, hogy „Ez borzalmas!” Vagy egy értelmetlennek tűnő esemény kapcsán ne restelljük azt mondani: „Ezt most nem értem!” Mert egyáltalán nem mindegy, hogy helytelenül megválasztott szavat rossz időben mondunk, vagy a megfelelő időben, megfelelően nyilatkozunk. 

Amikor a testvérem tragikusan meghalt, csak azért, mert az orvos olyan gyógyszert írt fel neki, amit egy gyermeknek nem szabadott volna, és az események láncolata aztán oda vezetett, hogy családunknak egy rózsaszín, rózsákkal borított koporsónál kellett megállnia. 

Sírtunk. 

Fájdalmunkkal küszködtünk. 

Időre volt szükségünk, hogy a gyászt, a haragot és a veszteséget feldolgozzuk. 

Nagyon feldühítette sebzett szívemet, amikor családunk életének összetört darabkáit valaki úgy próbálta összerakni, hogy olyasmit mondott nekünk, mint például: „Istennek szüksége volt egy angyalkára a mennyben.” Az ilyen kegyes mondatok szívem fájdalmába egyre mélyebb repedést vertek. 

Tudom én jól, hogy azért próbáltak vigasztalni bennünket ilyen kegyes szavakkal, mert szerették volna, hogy jobban érezzük magunkat. Együttérzéssel próbáltak bennünket körbevenni. 

És én akartam is őket, hogy ott legyenek mellettünk, meg nem is. 

Teljes ellentmondásban éltem. Az egyik percben hisztérikusan sírtam, a következő pillanatban pedig már kacagtam. Aztán olyan lelkiismeret furdalásom volt, azért, hogy nevetni mertem, hogy legszívesebben átkozódtam volna. Utána dicsőítettem Istent, majd nem sokkal később öklömet ráztam az ég felé, majd a Bibliához fordultam, és órákra elvonultam csendesen olvasgatni. 

Semmi takaros nem volt ezekben a történésekben. 

De most már tudom azt, amit jó lett volna tudnom a gyászomban, hogy Jézus megérti az emberi érzelmek mélységeit, átérzi a gyász és a fájdalom érzéseit. Erről olvashatunk János evangéliumának 11. fejezetének a 32-35. verseiben, amikor Jézus meghallotta a hírt, hogy kedves barátja, Lázár meghalt: „Mária pedig, amint odaért, ahol Jézus volt, meglátta őt, leborult a lába elé, és így szólt hozzá: "Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem." Amikor Jézus látta, hogy Mária sír, és a vele jött zsidók is sírnak, megrendült lelkében és háborgott, és megkérdezte: "Hova helyeztétek őt?" Azt felelték: "Uram, jöjj és lásd meg!" Jézus könnyekre fakadt.” 

Igen, Jézus együtt sírt és gyászolt szeretteivel a nehéz percekben. Az a tény, hogy teljesen azonosulni tud a fájdalmammal megnyugtat engem. 

Tudod mi volt a legjobb mondat amit ott, a koporsó mellett hallottam? 

Ott álltam azon a szürke napon, a fekete ruhák és könnyzápor közepette, a cipőm sarka belemélyedt a fűbe, és egy hangyabolyt néztem. A hangyák eszeveszetten rohangáltam egy cipőnyom körül, ami szétnyomta az otthonukat. 

Arra gondoltam, ha talán beállnák a boly közepébe, és engedném hogy a hangyák összecsipkedjenek, akkor talán a fizikai fájdalmam elvenné a lelki fájdalmamról a figyelmemet. Azt legalább tudtam, miként gyógyítsam a fizikai fájdalmamat. 

Ekkor egy kicsi, copfos kislány odaugrált hozzám, és azt mondta: „Utálom a hangyákat!” 

Ez az egy mondat esett legjobban azon a napon. 

Mert ő odalépett hozzám, meglátta mire fókuszálok éppen, és egy egyszerű, természetes, nyilvánvaló dolgot mondott. 

Persze, megvan a helye a jó szándékú barátok sziklaszilárd keresztény válaszainak is. De van, amikor arra van szükség, hogy csak együtt sírjunk egy fájdalmat hordozó baráttal a szívünk teljes szeretetével. Isten segítsen bennünket, hogy tudjuk, mikor mire van szükség. 

Drága Uram! Tudom, hogy te a legsötétebb, legfájdalmasabb perceimben is mellettem állsz. Tudom, hogy te valóságos vagy, és egyedül te tudsz enyhíteni a szívem fájdalmán, amikor minden olyan képtelennek tűnik. Segíts, hogy mindenkor a Te igazságodat képviselhessem a környezetem felé. Jézus nevében, Ámen 

Örüljetek együtt azokkal, akik örülnek, és sírjatok azokkal, akik sírnak! Éljetek egyetértésben és összhangban egymással! (Római levél 12:15,16)

(Forrás: Lysa TerKeurst, Please Don’t Give Me a Christian Answer,  Proverbs31 Ministries, fotó: pinterest)