„Áldjad lelkem az Urat, és egész bensőm az Ő szent nevét… Aki megváltja életedet a koporsótól; kegyelemmel és irgalmassággal koronáz meg téged.”

Zsolt. 103: 1,4

Egyik nap a munkaadóm, a világ legjobb főnöke, negyedéves értekezletünket egy helyi szépségszalonba hívta össze. Miközben a lábamat megszabadították a bőrkeményedésektől, a szívemet egy asszony története lágyította el, a cégünkről hallott hírek másodlagosak voltak. Egyik kolléganőm, Brenda mellett ültem, akit mindig is kedveltem. Kezünk, lábunk áztatása közben beszélgettünk, nevetgéltünk. Az oldott hangulatban a szó Brenda édesanyjára, Lillianra terelődött.

Brenda szebbnél szebb történeteket mesélt édesanyja utolsó napjairól az otthonban, ahol gyógyíthatatlan rákos betegként feküdt. Lillian a bátorság fellegvára volt, egyre sorvadó energiája és a fájdalomcsillapítók okozta kábulat ellenére elragadó történeteket mesélt életéről és Isten jóságáról. Hallgattam Brenda elbeszélését erről a szent asszonyról, s az érzelmek hatására azt akartam, hogy ha megérem azt a kort, én is olyan legyek, mint Lillian.

Romló egészségével, otthonról való eltávolításával és a szabadsága elvesztésével vívott harcai közben is vonzotta magához az embereket. Brenda büszkén mesélt édesanyja pozitív életszemléletéről, aki a fájdalmas, nehéz napokon sem panaszkodott. „Megtanultam tőle, hogyan kell élni”, mondta Brenda fátyolos hangon, „és most megtanítja, hogyan kell meghalni”.

Beszélgetésünk végén megkérdeztem Brendát, vajon nem bánná-e az édesanyja, ha meglátogatnám. Szerettem volna megismerni ennek a nagyszerű asszonynak a titkát. Tizenhét éves volt, amikor férjhez ment, három év alatt szült három gyermeket. Negyedik gyermeke 14 évvel később érkezett. Nehéznek mondta ezt az időszakot, de közben mindegyre férje iránti szerelméről, boldog házasságukról, a gyermekek felett érzett közös örömükről beszélt.

A tragédiák később kezdődtek, amikor szeretett édesanyját 80 éves korában leütötték saját udvarán, majd később egy ápoló otthonban is bántalmazták, hiába látogatták a gyermekei minden nap. Sok év múlva újabb tragédia következett: Lillian egyszerre veszítette el egyik unokáját és egy dédunokáját egy jeges úton történt balesetben.

A nehézségek közepette Lillian Jézusba kapaszkodott, és szolgálta a körülötte élőket. Így fejezte be az elbeszélését: „Mialatt ezek történtek velünk, mindig tudtuk, hogy az Úrtól kapjuk az erőt az elviselésükhöz. Amikor beestünk egy pocsolyába, kiugrottunk egyenesen az Ő karjaiba.” Emlékekkel és bölcsességgel teli beszélgetésünk közben kirajzolódott Lillian képe, akit az Istennel való meghitt kapcsolat tartott fenn és erősített egy megpróbáltatásokkal és győzelmekkel teli élet során. Kiugrani a pocsolyából az Ő karjaiba olyan gyermeki örömöt és bizalmat tükröz, ami elvezeti az embert az élete végén is erősödő, élő kapcsolatra Jézussal.

Beszélgetésünk után nem sokkal Lillian meghalt, de öröksége tovább él. Hatalmas hit, és hihetetlen rugalmasság jellemezte, amivel példát adott gyermekeinek, barátainak, az otthon személyzetének és nekem. Hőseim közt fogom őrizni az emlékét örökre.

Istenem, úgy szeretném, ha olyan örökséget hagyhatnék magam után, mint Lillian. Segíts, hogy életemet a Tőled való teljes függésben éljem. Feléd tárom a karomat, és ugrom, tudva, hogy te elkapsz, letörlöd rólam a sarat, és szorosan magadhoz ölelsz.  Ámen.