„Aki könyörül a nincstelenen, az Úrnak ad kölcsön, mert ő megtéríti jótéteményét.” Péld 19,17

A kávézóban üldögéltem múlt héten, behúzódtam a laptopom mögé, igyekeztem lazának, természetesnek látszani, miközben papírzsebkendővel törölgettem kibuggyanó könnyeimet. Nem számítottam arra, hogy így hatnak rám azok a képernyőről rám tekintő fekete szemek.

Elfelejtettem, hogy Isten beköltözik annak a szívébe, aki a szegényekre figyel.

A Compassion International honlapján nézegettem a szponzorra váró gyermekek képeit, el akartam dönteni, melyiküket válasszam. Mialatt az őket bemutató sorokat olvastam, az az érzésem volt, hogy a szívem kétszeresére duzzad. Éreztem már ezt máskor is.

Néhány hónapja tudatták velem, hogy Mauricio, a kisfiú, akit néhány éve szponzoráltam, családjával elköltözött egy olyan részére az országnak, ahol kikerül a Compassion programból. Jártam náluk Ecuadorban, megismerkedtem Mauricióval, a szüleivel, a nagyapjával. Írtam neki, imádkoztam érte. Gyakran eszembe jut, olyankor is tágul a szívem. Remélem, sosem fogja elfelejteni, hogy Jézus szereti, és egy másik féltekén élő asszonyt használt fel arra, hogy ezt bebizonyítsa neki.

Azonnal új gyermeket akartam választani, de aztán a napi történések kiverték a fejemből. Mindaddig halasztódott, míg ott a kávézóban eszembe nem jutott Mauricio.

Elhatároztam, hogy keresek a Compassion honlapján egy új „Mauriciót”, beállítom a rendszeres átutalást, és ezzel levehetem a tennivalók listájáról, mielőtt újra elfelejteném.

Nem tudom, hogy képzelhettem, hogy ezt is olyan egyszerű dolog egy kávézóban elvégezni, mint az internetes címkeresést vagy a bevásárlólista összeállítását. Nem tudom, hogy a szememben lakozó könnycseppek hogyan tudták kihasználni figyelmetlenségemet. Azt felejtettem el, hogy amikor Isten akarata szerint kinyúlunk a szegények felé, az nem csak egy feladat elvégzése. Isten olyankor beköltözik a lelkünkbe.

Ahogy olvasod, amit írtam, azt gondolhatod, hogy önfeláldozó, adakozó lélek vagyok. Sajnos, erről szó sincs. Kifejezetten fukar vagyok, ha pénzről van szó. De elég sokszor engedtem már, hogy Isten visszaszorítsa fukarságomat, és megtanítsa, mennyivel jobb adni, mint kapni. Az idők folyamán megtanultam a mai igénk igazságát, hogy amikor a nálunk szegényebbeknek adunk, az olyan, mintha kamatozó betétet nyitnánk egy mennyei bankban. Isten nem csak beköltözik hozzánk, de meg is jutalmaz, ha adakozunk.

Randy Alcorn írja a Pénz, tulajdon, örökkévalóság című könyvében: „Isten nyit nekünk egy számlát a mennyben, és minden ajándék, amit valakinek az Ő kedvéért adunk, rákerül erre a számlára. Nemcsak Istennek okozunk örömöt, nemcsak másokat ajándékozunk meg, hanem mi magunk leszünk a végső nyertesei adakozásunknak.” Nemcsak egy kávézóban üldögéltem múlt héten internetezve, hanem egyúttal sorban álltam az Alfa és Omega Takarékbank egyik ablakánál.

Nem akarom elfelejteni, és meg akarom tanítani a gyermekeimnek is ezt az igazságot. Ma reggel megmutattam 9 éves kisfiamnak a gyermekek fényképeit, akikért imádkoztunk, s megkérdeztem, mit gondol, ki legyen az, akit szponzorálhatnánk. Mialatt nézegette őket, szipogni kezdett. Már-már azt hittem megfázott, de aztán észrevettem, hogy megtörli a szemét.

„A gyermekek miatt sírsz, Caleb?” – kérdeztem.

„Igen, egy kicsit”, ismerte el. Gondolom, ő is érezte, hogy kitágul a szíve.

Isten megmozdul, mikor kinyúlunk a szegények felé. Rajtunk keresztül az ő életükbe költözik, és értünk a mi életünkbe. Ő értünk tesz, amikor mi értük teszünk.

Bár kölcsönözhetnénk sokat Istennek a következő időszakban, hogy mozgásteret biztosítsunk számára bennünk, általunk és értünk.

Uram, olyan furcsán hangzik, hogy én adhatok kölcsön Neked. De a Te igéd mondja, hogy amikor segítek a szegényeken, Téged és őket is áldalak. És megígéred, hogy megtéríted. Lágyítsd meg, Uram, a szívemet a szegények felé. Segíts, hogy áldozatkész legyek. Jézus nevében, Ámen.

(Encouragement for today,  Rachel Olsen, www.probverbs31.org, www.compassion.com, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu