„Feljegyezted, Uram, szenvedésem útját, összegyűjtötted tömlőidben könnyeimet.” 

Zsolt 56,9

Egy dolgot biztos minden ismerős tud rólam: gyakran sírok.

Mikor valamelyik kicsikém meghorzsolta a térdét, nem került be a csapatba, megbántódott egyik társa szavai miatt – én sírtam.

Amikor jogosítványt szerzett tizenhat éves lányom először fordult ki a garázs elől az autóval, amikor egy fiú összetörte a szívét, és amikor tavaly átvonult az emelvényen kék ballagási köntösében – én sírtam.

Mikor tehát pár hónappal később a kollégiumi szobájába költöztettük, féltem, nem fogok tudni uralkodni a könnyeimen.

Büszke voltam rá, hogy bejutott a főiskolára, ideje volt szárnyat bontania, mégis az, hogy elmegy otthonról, elviselhetetlenül fájt. Elnehezült a szívem a gondolatra, hogy nem fogom látni álmos mosolyát reggelente, nem kérdezhetem meg minden nap, hogy érzi magát.

Beugrott az a jelenet, ahogy sok-sok évvel azelőtt ott áll pici lánykám rózsaszín, pillangós blúzban, farmer szoknyácskában az óvodai csoportszoba ajtajában, és búcsút int nekem.

Kifordultam a kollégiumi szoba ajtaján, és vízműveim működésbe léptek.

A boldogság, hála, izgalom könnyei voltak. Meg a szomorúságé, szorongásé, anyai féltésé.

Érzelmeim hátterében felbukkant a kérdés: szabad ilyenkor sírni? Sok anya tapsolna örömében, ha kollégiumban hagyhatná a gyermekét. Önző vagyok, ha sírok?

A vegyes érzelmeknek abban a zűrzavaros pillanatában nagyon vágytam Isten vigasztalására, biztatására, és meg is találtam az 56. zsoltár 9. versében.

Arra emlékeztet Isten ebben a versben, mennyire közelről figyeli életünk minden apró részletét. Nem akarja megítélni, hogy „érvényes-e” a szomorúságunk. Együttérzésében könnyeinket összegyűjti függetlenül attól, hogy megalapozottan vagy sem, fontos vagy apró dolog miatt vagyunk-e szomorúak.

Ebben a zsoltárban Dávid szomorúságát valóban kritikus helyzet okozta. Saul, aki saját fiát akarta volna a trónon látni, halálra kereste Dávidot.

Dávidnak ezért egyfolytában menekülnie kellett előle. Mélységesen szomorú volt, félt, nem látta a jövőt. Abból, ahogy érzelmeiről beszél, kiderül, hogy sírni is szokott: „Feljegyezted, Uram, szenvedésem útját, összegyűjtötted tömlőidben könnyeimet.” Zsolt 56,9

Dávid vigasztalást nyert a biztos tudattól, hogy bármin megy is keresztül, Isten mélyen együtt érez vele, és könnyeit kincsként összegyűjti. Életét és jövőjét rábízta Istenre. Nem érezte zavarban magát a könnyei miatt, és mi se szégyelljük, még ha szeretnénk is visszatartani őket. Az élet gyakran nehéz. A gyermekek megnőnek. Megszokott életmódunk felborul. Ilyenkor a könnyek gyakran feltörnek, és sikertelenül próbáljuk visszaszorítani őket.

Otthagyni a gyermekedet az óvodában, a kollégiumban, vagy bárhol a kettő között, sokféle szorongást, érzelmet idéz elő. Ahogy közeledik a tanév, gondoljunk arra, hogy Isten együtt érez velünk és gyermekeinkkel. Minden könnycseppünket látja, és bízhatunk benne, hogy összegyűjti őket. Akármilyen szomorúság ér ma, tudnunk kell, hogy Isten törődik velünk.

Uram, köszönöm, hogy még nálam is jobban szereted a gyermekeimet, együtt érzel velük és velem is. Add, hogy megérezzem vigasztalásodat, biztatásodat, amikor új korszak kezdődik az életünkben, és anyaként új érzelmi kihívások érnek. Gyűjtsd, kérlek, gyermekeimet a szárnyad alá, vezesd őket az úton, és tartsd őket biztonságban. Ámen.