„Az Úristen parancsot adott az embernek: ’A kert minden fájáról ehetsz. De a jó és rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz.’” 

I. Mózes 2,16-17

Néhány éve megadatott nekem és a férjemnek, hogy ne a fotelből nézzük végig a Super Bowl bajnokságot, hanem harsány szurkolóként a helyszínen. Tudtuk, hogy ilyen egyszer van az életben, ezért már fél nappal a kezdés előtt megérkeztünk, hogy láthassuk az előkészületeket.

Mindent megnéztünk, azt is, ahogy a pályakarbantartó csapat tagjai kocsijukat tolva felfestették a pályát és a pálya egyes részeit határoló hófehér vonalakat. Ezek a vonalak egy-egy játszma során meg az időjárástól állandóan megrongálódnak.

Eső, hó, rúgások, lecsapódó testek koptatják őket. A játszma végén már nem mondhatók sem fehérnek, sem egyenesnek. Egyes szakaszok el is tűnhetnek teljesen. De mikor a következő hétvégi meccs közeledik, a pályakarbantartók megjelennek, és újrafestik a vonalakat.

Háromgyerekes anyaként gyakran fárasztó újra meg újra meghúzni a határvonalakat. A kortársak, a tévé, a zeneszámok, a Facebook egyre rongálják a védelmező meg a keresztény értékrendet tükröző korlátokat, amikkel karbantartom gyermekeim játékterét.

Mikor elindulnak otthonról kezükben a kocsikulccsal, megkísért a gondolat: Nem kell újra szólnom, hogy ne bömböltessék a zenét, hisz tudják. Már annyiszor mondtam.

Aztán eszembe jut, hogy a világ is állandóan hajtogatja, amire rá akarja venni őket. Ezért hát újra csak meghúzom a fehér vonalakat, amiknek kijelölését az életükben az Úr rám bízta szülőként. Ezek a korlátok arra szolgálnak, hogy megvédjék őket rossz döntéseik következményeitől.

Néha, amikor fáradtak vagy elfoglaltak vagyunk, nehéz tartani magunkat a határokhoz, amiket meghúztunk. Vagy amikor túl sok meztelenséget látnak a tévében, s azzal védekeznek, hogy „nincs más, mit nézni”. Vagy ha egy szám tele van közönséges szavakkal, de „mindenki ezt hallgatja”. Igen, egy-egy fárasztó nap végén könnyebb lenne lazítani a korlátokon, de tudom, nem hagyhatom, hogy elmosódjanak a fehér vonalak a pályán.

Isten maga a legjobb példa, amikor korlátokat állítunk gyermekeinknek. Az Édenkertben világosan megparancsolta gyermekeinek, hogy ne egyenek a jó és rossz tudásának fájáról. Ádámon és Éván múlott, hogy engedelmeskednek-e. Átléptek a vonalon, amit Isten húzott, és viselniük kellett bűnük következményeit.

Nemrég megint volt egy vitám a gyermekeimmel, de kitartottam a korlátozás mellett. Nem örültek neki! Nekem viszont eszembe jutott egy korábbi megjegyzése egyiküknek: „Anya, köszönöm, hogy sosem engedtél későig kimaradnom. Sok mindent megúsztam azzal, hogy időben haza kellett jönnöm.” Azt is láttam ebből, hogy a gyerekeim, még ha pillanatnyilag bosszankodnak is, tudják, hogy ha – szeretettel – meghúzom a korlátokat, ezzel csak őket féltem, őket akarom védeni.

Jó volna azt mondani, hogy sosem lépik át a korlátokat. De ez nem volna igaz. Felnőtté érve nekik maguknak kell meghúzni a határokat, s nem mondhatom, hogy mindig azt teszik, amit szerintem Isten vár tőlük. De ha ilyen van, s a szívem majd megszakad, akkor is jólesik arra gondolni, hogy én megtettem, amit Isten tőlem, anyaként várhatott. A többi az Ő kezében van. Naponta imádkozom értük, és várakozva nézem, hogyan alakítja Isten az útjukat.

Érted is imádkozom, hogy mikor egy hosszú napon megpróbálsz egyszerre főzni a családnak, kimosni a szennyest, rendet rakni, számon tartani a gyermekek programját, ne fáradj bele, ne add fel, hogy meghúzd a fehér vonalakat. És hogy egy napon a gyermekeid visszajöjjenek, és megköszönjék kitartásodat.

Uram, segíts. Belefáradtam, hogy mindig szembe menjek az árral, a világgal, ami nem ismer korlátokat. Hatalmaddal segíts szeretettel mutatnom a helyes utat a gyermekeimnek. Lágyítsd meg a szívüket, hogy elfogadják, és bízzanak bennem, amikor Téged követlek. Ámen.